Kritika: Ultra - Akkor most megyek, és kifutom a belem!

  • Vízer Balázs

Bár Simonyi Balázs nem tudja pontosan megfogalmazni, miért jó, hogy az ember saját teljesítőképessége határait feszegeti egy sziklás görög országúton, azért sikerül érzékeltetnie, hogy van a dolognak értelme.

Én nem vagyok az a futó típus, régen csak nyűg volt a tornaórákon, sosem élveztem, amikor pedig később néha sikerült ráérezni a ritmusára, elkapni az ízét, akkor már túl voltam azon, hogy belekezdjek valami új dologba, ami ennyi időt és energiát igényel. Azt meg pláne nem tudom elképzelni, milyen az, amikor az ember órákon át csak fut és fut, és nem egy másik futót kell megelőznie és legyőznie, hanem saját kitartását kell tesztelnie. Furcsállom is, amikor ismerőseim a Facebookon rajtszámuk fotóját posztolják ki, futós képeket raknak ki, amin úgy néznek ki, mintha átment volna rajtuk az úthenger, mégis mosolyognak, de annyian vannak, hogy muszáj, hogy legyen a dologban valami. És itt van persze Simonyi Balázs is.

Ha ismerős a név, az azért van, mert az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínészünkről van szó, de Simonyi ismert fotográfus és rendező is. És persze futó, aki a film elkészítése előtt már négyszer futotta le a Spartathlont, ami úgy hangzik, mint egy kissé lepusztult görög sportruházati áruház, pedig egy nemzetközi ultramaraton verseny. És elég kemény dolog, a szintideje 36 óra, amit a verseny során az ellenőrzőpontokon végig ellenőriznek, aki lemarad, az kiesik, a táv pedig a rajt, vagyis Athén és a cél, azaz Spárta között 246 kilométer, de ebben azért van egy 1200 méter magas hegy és egy kis szerpentin is. Összegezve, másfél nap folyamatos futásról van szó néha iszonyú nehéz terepen rekkenő hőségben, ahol nincs olyan, hogy közben megállunk, és eszünk egy pizzát, és letöltünk rá egy kólát, és felhívjuk anyut.

Olyan persze van, hogy anyu is ott van, mert ezt egyedül iszonyú nehéz lehet végigcsinálni, és Simonyi négy versenyző nézőpontján keresztül mutatja meg, milyen lelki és néha fizikai segítség kell ehhez a megmérettetéshez. Ott van a francia család, ahol versenyez az apa és szellemi fogyatékos felnőtt fia is, a német nő, akinek férje drukkol, és egy magyar férfi, aki ugyan a szabályzat szerint nem vehet részt magán a versenyen, mivel már ötször próbálkozott sikertelenül, de ő úgy dönt, a verseny lezárulta után futja le a távot. És ott van persze ötödikként Simonyi Balázs is, aki itt versenyző, rendező, kommentátor és mindenki barátja is egyben. Mert itt mindenki szeret mindenkit, kivéve akkor, amikor éppen önmagukat is gyűlölik, mert már alig bírják fizikailag és mentálisan is.

És a tűrőképesség itt a kulcsszó, meddig feszítheti meg az ember a testét, és mennyit bír a lelke. És miért jó ez ezeknek az embereknek? Mert ez a súly másfajta súly helyére kerül a vállukra, segít veszteséget feldolgozni, célt ad vagy, hogy megismerjék, elfogadják önmagukat. És ott van az is, mennyire fogadják el kudarcaikat, mert ahhoz is erő kell, hogy feladják. Az Ultra főleg az utóbbira koncentrál, hiszen ennek a megemésztése a nehezebb, ehhez kell igazán a támogatás, és ez az igazi dráma – és ezt Simonyi remekül építi fel. Bár ő a főszereplő, másoknak is bőven ad helyet, jókor léptet be új szereplőket, pont eleget mond el róluk, és jókor mond el még többet.

Nagyjából ennyi is kell egy jó dokumentumfilmhez a megfelelő témán túl, az Ultra pedig nagyszerű képekkel is dicsekedhet, amit őszintén szólva meg is követel a táj, amelyen a verseny folyik. És a végére egyfajta tanulságként: a Spartathlon annak a legendának állít emléket, amely szerint egy athéni harcos ennyi idő alatt futott el Spártába, hogy segítséget kérjen a perzsák ellen, ám a spártaiak nemet mondtak, Athén pedig végül egyedül is győzött. Vagyis a nagyszerű sportteljesítmény teljesen hiábavaló volt, de oly sokan emlékeznek rá, valahol mégsem. Vagy mégis?

Értékelés: 7/10