Van, amikor nem igazán kell komolyan vennünk, ha megölnek valakit, és nem csak azért, mert az illető egy színész, és csak eljátssza a halálát, hanem, mert minden halál után rögtön felébred, épen és nagyjából egészségesen újrakezdi ugyanazt a napot. Ahogy az Idétlen időkben Bill Murray undok híradósa a vidéki kisváros mormotaünnepén – és ezzel a filmesek is elviccelődnek - a csinos, de szintén undok kollégista csaj, Tree is újra megéli ugyanazt a napot, csak neki ehhez meg kell halnia. Mert valaki nem szereti a beképzelt, goromba lányt, pedig annak éppen szülinapja van, de az egyetem kabalamaszkját, egy idétlenül vigyorgó baba képét viselő gyilkos újra és újra lecsap, persze mindig másként.

Merthogy Tree mindent megtesz, hogy egyrészt életben maradjon, másrészt, hogy rájöjjön, ki tör újra és újra az életére. És amikor egyetlen lehetséges szövetségesével, azzal az ismeretlen sráccal, aki mellett minden alkalommal felébred, átveszik a lehetséges elkövetőket, rá kell ébrednie, hogy valamit nagyon elszúrt az életével, és nem csak viccből üdvözli őt mindenki úgy: „Na, mi van, ribi?”. Persze vannak arra utaló jelek, hogy mi történhetett, mert egy abszolút ellenszenves libának mégsem szurkolhatunk, Tree pedig kezd egyre normálisabb és egyre leleményesebb lenni. Van rá ideje, azaz mégsem, mert az az aprócska tény, hogy már rengetegszer megölték, kezdi kikészíteni a szervezetét.

A jó alapötlet nem feltétlenül új alapötlet, és Christopher Landon, aki egyformán van otthon a vígjátékok és a horror területén – eddigi két rendezése a Cserkészkézikönyv zombiapokalipszis esetére (2015) és a Parajelenségek: A megjelöltek (2014) volt – szemtelenül ügyesen használja fel a jó öreg időhurkos bűvésztrükköt. Nem bonyolítja túl, és pláne nem veszi komolyan, láthatóan élvezi az így kapott eszközöket, és jól adagolja őket – más kérdés, hogy nem is virtuózkodik, és nem is csavar ezeken. Igaz, a célközönség nem is számít az ilyesmire, elég, ha állandó az izgalom, van pár hamis riasztás, amikor élvezzük, hogy rászedtek minket, és vannak eszeveszett hajszák, macska-egér játék és minden más, amit a műfaj megkövetel.  

A 16-es korhatárbesorolás persze sok mindent nem enged meg. Nincs kifejezetten brutális halál, és nincs pajzánkodás sem, pedig egy kollégiumban járunk, de ezért nagyjából kárpótol a Boldog halálnapot! könnyedsége és humora, és persze Jessica Rothe játéka. Pedig ő először kicsit olyan, mint a szegény ember Blake Livelyja – aki amúgy nem nagy durranás, csak eléggé befutott -, de menet közben megtalálja a saját hangját, és nem csak vonzó, de szórakoztató is. Pont annyira, mint maga a film: nem kínál ugyan semmi extrát, de amit csinál, azt nagyon jól csinálja, és egy pillanatra sem lihegi túl. És várható a folytatás, amiből kiderülhet az, ami itt nem, hogy miért is adatott meg hősnőknek nem is egy, de több tucatnyi új esély…

Értékelés: 7/10