Egy ütős filmzenealbum már önmagában is időtálló produktum lehet, azonban több neves filmesztéta is váltig állítja: olykor nem árt, ha emellé úgynevezett „jó film” is társul. Lássunk néhány emlékezetes példát arra, amikor ez utóbbi tényező terén hiányosságokat véltünk felfedezni!
Maximális túlhajtás (1986)
Nem minden talentum multitalentum: néha jobb, ha a halott halott, a horroríró pedig horroríró. Stephen King az azonos című regényben némileg prózaibb módon álmodta meg a gépek lázadását, mint James Cameron, de nem is volt ezzel semmi baj. Azzal azonban már inkább, hogy úgy érezte, rendezőként is helyt áll majd, ennek köszönhetően pedig – bármily ironikus – önkéntelenül is megpályázta a legrosszabb Stephen King-adaptációk listájának egyik dobogós helyét. Azzal azonban nem vádolható, hogy ne vette volna komolyan munkáját, a filmzenealbum összeállításához és megírásához
személyesen kérte fel az AC/DC-t,
melynek a klasszikusokat és három új dalt is felvonultató Who Made Who album lett az eredménye. (Sőt, a zenekar további öt instrumentális szerzeményt is rögzített a filmhez.)
Judgement Night – Az ítélet éjszakája (1993)
Hogy Emilio Estevez mit vétett ügynöke ellen, arról csak találgathatunk, de a Maximális túlhajtás után másodszor is kiharcolt neki egy főszerepet elsőosztályú zenével bíró másod(?)osztályú filmben. Ez a mozi – soundtrack párosítás olyan volt anno, mint egy
aranyfogsorral villogó, lefűrészelt shotgunnal pózoló tengerimalac a lowriderben:
a körítést illetően kőkemény és minőségi, a nettó tartalmat nézve azonban megmosolyogtató. Bár Az ítélet éjszakája a 90-esekben szerda esti akciófilmként maximálisan megállta volna a helyét a Szív TV-n, a Judgement Night Soundtrack 2022-ben is forradalminak hat. Bár a rap és a rock/metál elegyítése 1993-ban már nem volt újkeletű (lásd: Aerosmith – RUN DMC, Anthrax – Public Enemy, Faith No More: Epic), a két műfajt erősítő előadók koncepciózus összehozása zseniális húzás volt: a Helmet és a House Of Pain, a De La Soul és a Teenage Funclub, vagy akár a Cypress Hill és a Sonic Youth közös szerzeménye teljesen más hangzást képvisel, mégis tökéletesen izgalmas és egyedi.
Mortal Kombat (1995)
„Ez most mi a rák, mikor tépi má’ ki a Sub Zero a Scorpion gerincét?”
– 1995-ben valami hasonlóan mélyreható szakmai kritikát fogalmaztunk meg a moziteremben a Mortal Kombat filmváltozatával kapcsolatban - mint kb. minden tizenéves, aki zsebpénzét rendszeresen szórta ominózus arcade-gépbe a sarki restiben. Arra csak személyiségfejlődésünk későbbi szakaszában döbbentünk rá, hogy videójátékból csaknem képtelenség nézhető filmadaptációt készíteni, az viszont idejekorán feltűnt, hogy gigászi szakadék tátong a film és a benne hallható zenék színvonala között. És nem feltétlenül a sulidiszkók aranykorát idéző főcímzenére gondolunk, hanem az olyan industrial/metálszörnyetegekre, mint a KMFDM, a Fear Factory, a Gravity Kills vagy a Black Sabbath-os Geezer Butler egykori szólóprojektje, a GZR.
Spawn – Az ivadék (1997)
Bele sem merünk gondolni, hogy a Spawn alkotóinak fejében hogyan születhetett meg az a tökéletesen unikális ötlet, miszerint a filmzenealbum felvételére verbuváljanak össze egy rakás rockelőadót és elektronikus formációt, majd miután páros csoportokat alkottak, zárják rájuk a TUTO-lakatot. Korábban ugyanis még sosem volt példa arra, hogy külön műfajban alko… várjunk csak! Bocs, vissza az egész! Szóval már 25 éve is felkészültünk a legrosszabbra, amikor a betárcsázós internet hajnalán értesültünk a Spawn filmzenealbumának koncepciójáról. És nemcsak az eredeti elképzelés hiánya adott okot súlyos aggodalomra, hanem Az ivadék trailere is. A filmet illetően megérzéseink maximálisan beigazolódtak: a szóban forgó mozi a mai napig illusztrációként szolgál az „elcseszett képregény-adaptáció” kifejezésre.
A Spawn Soundtrack azonban maximálisan működött:
egyrészt a változatosság, másrészt a méregerős dalok, harmadrészt pedig a vakmerő kísérletek okán. A Prodigy és Tom Morello, Goldie és Henry Rollins, valamint a Korn és a Dust Brothers kollaborációja egyértelműen a legmeggyőzőbbek közé tartozik, a Slayer és az Atari Teenage Riot közös szörnyszülöttje pedig egyenesen olyan, mintha herbal hatása alatt álló zombik randalíroznának a Sátán lakodalmán.
A part (2000)
Danny Boyle negyedik filmje amolyan kultikus alapvetésként élt emlékezetünkben, újranézve azonban szembesülnünk kellett vele, hogy A part esetében – bár nem mondanánk gyötrelmesen rossz filmnek - kőkeményen érvényesült az Ady Endre-hatás. Hogy a messzeség képes volt megszépíteni a zavaros történettel bíró szocio-kalandfilm-thrillert, az nagyban köszönhető Darius Khondji operatőri munkájának,
és – legfőképpen – David Lynch házi zeneszerzőjének, Angelo Badelamentinek,
aki ezúttal is hozta a tőle elvárható toronymagas színvonalat. Nem is beszélve olyan szerzeményekről, mint Moby Porcelan-je, a Leftfield Snakeblood-ja, vagy a Brutal a New Ordertől.
Grindhouse - Halálbiztos (2007)
A rossz vagy akár felejthető soundtrackkel bíró Taratino-film hasonló tudományos-fantasztikus jelenség, mint Uwe Boll Arany Pálma-díja. A Grindhouse – Halálbiztos előtt arról is meg voltunk győződve, hogy a középszerű Tarantino-mozi is ebbe a kategóriába tartozik. Életműve során viszont először éreztük azt, hogy a sztenderd közléskényszerrel bíró szereplők szállóigék helyett érdektelen kliséket puffogtatnak végeláthatatlan dialógusaikban, és mindezt alig-alig kompenzálták Kaszkadőr Mike akciói.
A zenei körítés azonban ezúttal is makulátlan lett:
Tarantino ismét pazar érzékkel válogatott a 60-as évek surf rockjából, a The Coasters Down In Mexico-ja illetve az arra abszolvált táncjelenet pedig pár perc erejéig elhitette velünk, hogy a Halálbiztos egy újabb klasszikus mozi.
Kép forrása: Budapest Film
