Kritika: Egy kutya négy élete - Minek filozofál egy eb?

Akárhogy is számolom, a film magyar címe téved, a főszereplő kutya öt reinkarnációját láthatjuk a vásznon, az viszont nem derül ki, miért kell mindig más fajtaként visszatérnie.

Kinek ajánljuk? Kutyabarátoknak, különösen azoknak, akik már veszítettek el kedvencet.

Az idősödő svéd rendező, Lasse Hallström már évtizedek óta olyan filmeket készít, amikben valakit akkor is boldoggá tesznek, ha nem akarja. Akkor is boldog lesz, ha a többiek beledöglenek, mint a Gilbert Grape, az Árvák hercege vagy a Csokoládé főhősei, és mivel már dolgozott kutyás sztorival - Hacsi - A leghűségesebb barát (2009) –, nyilván úgy gondolta, nagyot nem hibáztat, ha új filmjében egy egész rakás kicsi, nagy és közepes kutyussal édesíti meg féltucatnyi ember életét. Mert kutyákkal nem lehet hibázni, nem igaz? Dehogynem lehet!

A főhős egy kutya, vagyis egy kutya lelke, aki mindig új formában születik újjá. Az nem derül ki, hogy minden kutya reinkarnálódik-e, vagy csak ennek a jószágnak jutott ki ez a feladat, és ha az utóbbi a helyes válasz, akkor miért neki jutott a feladat, de kicsire nem adunk.

Szóval elsőként látunk egy kiskutyát, de azt zsupsz, elviszi a sintér – felmerült bárkiben is, hogy lehet egy családi filmet így kezdeni? -, de sebaj, mert újjászületik. Először golden retriever keverékként a hatvanas években egy magányos vidéki kisfiú kedvenceként, aztán meghal, de visszajön, és egy magányos fekete lány társa lesz corgie-ként, aztán farkaskutyaként egy magányos latino rendőr segítője, végül egy magányos vidéki férfihez szegődik, immár valami bernáthegyi mixként, hogy mindvégig  Görög László magyar hangján filozofáljon élete értelméről.

Észrevettél valamiféle mintát a fenti rövid tartalomban, kedves olvasó? A kulcs a MAGÁNYOS szó, és ezek szerint a kutyák dolga az, hogy a társunk legyen és boldoggá tegyen – szóval eleve boldog, kiegyensúlyozott embernek minek az eb! Nehéz ezzel a félresikerült indoklással vitatkozni, főleg azért, mert szinte csak ürügyként van, hogy valamiképpen összetartsa a szinte véletlenszerű, ábrázolásukban és hosszukban igencsak eltérő epizódokat. Az persze látszik, hogy  Lasse Hallström és a stúdió mindenkinek meg akart felelni, ami a családi filmek örökös átka. Van itt vidéki és nagyvárosi szereplő, nő, gyerek és férfi, fehér, fekete és latin, ahogy kutyából is van keverék és fajtiszta, kicsi és nagy. Így nincs igazi fókusz, nincsenek hangsúlyok, csak nagy vonalakban felvázolt sztorik.

Az egyikre több idő jut, a másikra kevesebb, van, ami picit kidolgozottabb, de még így sem éri el egy tévéfilm szintjét, van, amit még ennyire sem dolgoztak ki – konkrétan a két középső „életet”, amiket gyorsan lezavartak. És gyorsan tekintsünk el attól a kellemetlen ténytől, hogy kicsivel a premier előtt kijött egy rövidke videó arról, hogy nem feltétlenül bántak kesztyűs kézzel az egyik kutya „szereplővel”, amire minden állatvédő szervezet felkapta a fejét, de az Egy kutya négy élete a botrány nélkül is gyengécske, még Dennis Quaid barázdált arcával is, de őt csak az utolsó, kevesebb mint tíz percre hozzák be. Amit őszintén sajnálok, én tényleg szívesen néznék meg egy jó kutyás filmet – amit mostanában legfeljebb rajzfilm formájában tehettem meg.

És ami a legfurcsább: bár a film életről, halálról, magányról és egyebekről értekezik, és ennek illusztrálásaként egy sor hűséges kutyától kell búcsúznunk – úgy 25 percenként pusztul el egy állat -, nincs min meghatódni. Én legalábbis nem könnyeztem meg szegényeket, pedig hajlamos vagyok az ilyesmire.

Értékelés: 4/10