Nagyon véres és nagyon nyomasztó lett Havas Jon westernje

A Megtorlás egy Tarantino-stílusú, látványos bosszúfilm, Guy Pearce-szel és Dakota Fanninggal a főszerepben.

Kiknek ajánljuk? A westernfilmek szerelmeseinek, és a Trónok harca-rajongóknak, hogy ne unatkozzanak, amíg a 8. évadra várnak. És persze azok az ínyencek is tehetnek vele egy próbát, akik kíváncsiak, mit tud kihozni egy díjhalmozó európai művészfilmes a legtipikusabb amerikai zsánerből.

 

Egy western, amit minden Trónok harca-rajongónak látnia kell!

Így harangoztuk be tavaly ilyenkor itt a Porton Kit Harington és Carice Van Houten vértől és izzadságtól mocskos vadnyugati filmjét, a Brimstone-t, amit a héten Megtorlás címmel a miskolci Cinefesten is nagy sikerrel vetítettek (novembertől egyébként rendes moziforgalmazásban is látható lesz). Így mostanra már az is kiderült, hogy a film valódi főszereplői nem a Trónok harca jól ismert karaktereit, Havas Jont és a Vörös Papnőt alakító színészek – bár kétségtelen, hogy mindketten fontos elemei ennek a lassan hömpölygő, nem szokványos időrendben elmesélt, kegyetlen és véres vadnyugati történetnek.

A film igazi húzónevei ugyanis Dakota Fanning és Guy Pearce. Fanning alakítja Lizt, a szép arcú, sötét múltú, néma bábaasszonyt, akit a tüneményes kislánya segíti a jeltolmácsolásban és a mindennapi teendők ellátásában. Pearce pedig a történet főgonosza, a kenetteljes, de velejéig romlott, kegyetlen prédikátor, akiről a hívek nem is sejtik, hogy a nők megkorbácsolását és egyéb perverzióit kifacsart Biblia-idézetekkel legitimálja. Kettejük kibékíthetetlen ellentéte végigkíséri az egész filmet, hiszen mindketten élet és halál urai, szimbolikus értelemben és konkrétan is. Liz például már a 10. percben kénytelen eldönteni egy szülésnél, hogy az anyát vagy a gyermekét hagyja-e életben, és hát persze hogy a prédikátor ezen nagyon bepöccen, mivel szerinte az ilyen kérdésekben csak az Úr dönthet, nem pedig egy Isten háta mögötti kisváros néma „boszorkánya”.

Az az első perctől kezdve kiérződik a filmből, hogy a néma lány valami miatt nagyon félti a gyermekét a már ránézésre is ellenszenves paptól – de annyira, hogy képes lenne bármikor megölni a reverendást. A miérteket menet közben természetesen megtudjuk, de pont a hogyan az, ami ezt a westernt egy hajszálnyival a többi posztmodern vadnyugati film fölé helyezi. A saját forgatókönyvéből dolgozó Martin Koolhoven ugyanis a film során folyamatosan halad vissza az időben, a néző gyomra pedig úgy szorul össze jelenetről jelenetre egyre kisebb gombóccá, ahogy a töredezett narratívából lépésről lépésre összerakja, miért lett néma a főszereplő lány, hogyan lett egy kackiás bajszú, özvegyen maradt családapa felesége. És persze, hogy miért gyűlöli annyira kiengesztelhetetlenül a sebhelyes arcú prédikátort, hogy békére vágyó családanyaként is képes betárazni a puskát...

Az ide-oda ugráló elbeszélésmód és a sokszor gyomorforgatóan nyers, explicit erőszakábrázolás miatt Koolhovent akár Tarantino legjobb holland tanítványának is nevezhetnénk. Ez a western ráadásul nagyon sokban hasonlít az Aljas nyolcasra, aminek a képi világa szinte egy az egyben visszaköszön a filmvégi behavazott tájnál, és az ott megbúvó faházban történteknél. Stílusában pedig jelesre mondja fel Tarantino kedvenc blaxploitationjeit, vagyis azokat a jellegzetesen '70-es évekbeli bosszúfilmeket, amiben szinte mindig Pam Grier alakította az elnyomott és megalázott fekete nőt, aki egy ponton túl nem tűr tovább, fellázad, és fegyverrel tesz igazságot a férfiak uralta világban. Erre utal egyébként a cím is: a brimstone az angolban pont azt a harcias nőt jelenti, akire mi, magyarok a fúria és hárpia szavakat használjuk (a Megorlás, mint magyar cím így viszont kicsit talán túl direkt és spoileres).

Jó, jó, de mit csinál a filmben Kit Harington?

Amit már a korábban is a neten keringő jelenetekben is láthattunk. Többek között lasszóval fojt meg egy aranyláztól és kanosságtól fűtött banditát, miközben az épp a pottyantós budin ül. Durva és megrázó jelenet, de a történetnek azon a pontján nagyon is hiteles és életszagú. Simán el lehet képzelni, hogy 150 évvel ezelőtt, a tényleg vad vadnyugaton pont ugyanígy rendezték el a vitás kérdéseket azokon a civilizációtól távol eső vidékeken, ahová az állami igazságszolgáltatás már nem ért el, és mindenkinek a lelkiismeretére volt bízva az, mennyire tartja be a törvényeket.

Martin Koolhoven leginkább azt a kérdést járja körbe újra és újra a filmjében, hogy vajon valóban bűnös-e az, aki gyilkosok, erőszaktevők, nőket és kisgyerekeket terrorizáló, részeges vadbarmok életét oltja ki. A jog szerint mindenképpen, hiszen önbíráskodott és gyilkosságot követett el – erkölcsi értelemben viszont valahol mégiscsak jót tett, hiszen egy veszélyes deviánstól szabadította meg a társadalmat, nem igaz? Koolhoven szerencsére nem mond senki felett ítéletet, és nem is rág a néző szájába semmit. Csak a zsigerekbe markolóan nyers jelenetekkel újra és újra azzal sokkol bennünket, hogy megmutatja: milyen aljas is tud lenni az ember, ha úgy érzi, a rangja, a pénze, a kapcsolatai vagy a fegyvere miatt büntetlenül megtehet bárkivel bármit.

A sokszor eltemetett western zsáner tehát egyáltalán nem halott. Nagyon is él – és most már nem az olaszok az egyetlen európai nép, akik sikeresen megmutatták, hogyan lehet ebben a műfajban koszosan, porosan, véresen, mocskosan, egy gyomrossal felérő filmmel brillírozni.

Ítélet: 8/10

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu