Ne bosszantsuk fel a kisasszonyt! - Lady Macbeth

  • Vízer Balázs

Bánjunk jól a feleségünkkel, üzeni a veretes irodalmi feldolgozás, mert az nem akármilyen bosszút állhat, a viktoriánus kor Angliája pedig remek háttér egy ilyen történethez.

Nemrég még Marion Cotillard-t láthattuk a Macbeth cselszövő asszonyaként, és most azt gondolhatnánk, hogy újabb Shakespeare feldolgozás érkezett a mozikba, de erről szó sincsen. A Lady Macbeth egy orosz novella, a Kisvárosi Lady Macbeth legújabb feldolgozása. Nyikolaj Leszkov 1865-ös írása ugyanis igencsak népszerű, magában számos értelmezési lehetőséget rejtő darab: Sosztakovics operát írt belőle Katyerina Izmajlova címmel, Vittorio de Sica, Valery Todorovsky és Andrzej Wajda is megfilmesítette, most pedig Alice Birch drámaíró készített forgatókönyvet, amelyet aztán az angol William Oldroyd vitt vászonra.

Bár Oldroydnak ez az első nagyjátékfilmje, nem reményteli amatőrről van szó, hiszen elismert színházi és opera rendező, és ez a múltja igencsak meglátszik itt. Merthogy hiába van nevesítve, hogy 1865-ben járunk, valahol a vidéki Angliában, 1865 mégis olyan, mintha egy alternatív valóságban járnánk. Vagy színházban. Merthogy minden kimért, hideg, pontos és hatásos. Hatásos a fiatal feleség, Katherine lázadása is, amire bőven van oka. Férje hozzá se nyúl, csak megalázza, szigorú apósa is mindent megtesz, hogy a lány csak használati tárgynak érezze magát, hiszen még a házból sem mehetne ki. Ám ő mégis kimegy, majd hamarosan viszonyt kezd egy félvér bérlővel, és amikor az a veszély fenyegeti, hogy a kapcsolat napvilágra kerül, a saját kezébe veszi a sorsát, és senki sem állhat az útjába.

És a törékeny, elnyomott fiatal lány a szemünk előtt válik először erős, független nővé, majd maga is elnyomóvá, igazi manipulátorrá, miközben egyre több vér tapad a kezéhez. Oldroyd, szakítva az angol kosztümös drámák gazdag hagyományaival, kevés pénzből, kevés szereplővel és gyakorlatilag egyetlen helyszínen meséli el mindezt – már ha nem számítjuk a közeli erdőt és vízesést -, amitől a történet még „sűrűbbé”, a hangulat pedig még nyomasztóbbá válik. A rendező a szűk, alig díszített teret tökéletesen használja ki, csodálatosan komponált beállításai, akárcsak a szereplők testtartása, egymástól való távolsága sokszor szavak nélkül is mindent elmondanak – sőt, a mondatok szinte a veretes hagyománnyal szembemenve itt csak másodlagos fontossággal bírnak.

Nem beszélnek itt sokat, amikor mégis, nem mondanak nagyokat, nem ebből áll itt a dráma, hanem az események csendes, mégis erőteljes áramlásában. Kevés dolog történik itt hirtelen, a kimértség azonban most nem modorosság, hanem a történet szerves része, a sorsszerűség beteljesedésének záloga. Persze más kérdés, hogy kit milyen büntetés talál meg, kit hogyan ér utol a végzete, mert a Lady Macbeth, amely szexuális túlfűtöttsége miatt sokszor inkább a Lady Chatterley-re és a környezet miatt egy kicsit az Üvöltő szelekre emlékeztet, Shakespeare dráma helyett görög tragédiaként működik. És egy görög tragédia legvégén mindenkire méltó büntetés vár, még akkor is, ha világosan látszik, hogyan tett valakit pont az a környezet bűnössé, amely ellen fordult. És a bűn, az elnyomás és az árulás itt több szinten is működik, férfi és nő, gazda és szolga, fehér és fekete között és néha oda és vissza is, néha már nehezen elviselhető módon.

Mert minden szerkezeti, történetmesélési és színészi tökéletessége ellenére nem könnyű ezt a filmet nézni. Egy ilyen történet ugyanis, ahol az ártatlan is bűnössé válik, szükségszerű ridegséget tartalmaz. Ez a szenvtelenség viszi előre a cselekményt, ez teszi lehetővé a néző számára, hogy ítélkezni tudjon a bűnösök felett, de azt is, hogy megértse, ki, mit és miért tesz. És apropó színészi játék, a főhőst alakító Florence Pugh-ról (Eszmélet) még egészen biztosan sokat hallunk még, és hamarosan Hollywood is felfedezi majd magának, hiszen szép, határozott és rendkívül tehetséges, a mulatt szeretőt játszó Cosmo Jarvis-t pedig sokan már ismerhetik énekesként. Érdemes rákeresni, mert jó és nagyon szórakoztató, ami azért furcsa, mert a benne lévő könnyedségből és lazaságból semmi sem jutott a filmbeli alakításba – ami persze nem baj, csak meghökkentő.

Értékelés: 8/10