Ne fogd meg a lány kezét! - Teheráni tabuk

Felsorolni is nehéz, hány, számunkra teljesen hétköznapi dolog számít a mai Iránban szigorú tabunak, netán halálos bűnnek, de egy sűrűre sikerült animációs film segít őket elővenni.

Miközben a nyugati világ a feje tetejére áll, és a nők dühödt elégtételt vesznek minden ellenük elkövetett bűnért és elszenvedett sérelemért, a világ másik felén még mindig másodrendű állampolgárok. Van köztük olyan, aki természetesnek tartja ezt, hiszen ebbe született bele, van, aki lázad ellene, van, aki szenved tőle, és van, aki folyton a kiskapukat keresi, és néha, de nem mindig, meg is találja őket. Ez a mindennapi élet része Iránban is, és egy egészestés animációs filmben négy, egymásból sokban különböző fiatal sorsán keresztül kapunk egy kis ízelítőt abból, mi szabad, mi megengedett vagy elnézett, és mi szigorúan tilos az iszlám köztársaságban.

Van hőseink között – nem mind nő – fiatal zenész, aki egy bulin elveszi egy ismeretlen lány szüzességét, akinek vőlegénye van, ott van egy fiatal feleség, aki dolgozni szeretne, ehelyett egész nap apósa és anyósa kívánságait kell teljesítenie. És végül megismerjük Parit, a nagyszájú, de jószívű asszonyt, aki alkalmi prostitúcióból tartja el magát és kisfiát. Őt konkrétan úgy ismerjük meg, hogy egy kövér úriembert elégít ki orálisan annak mozgó autójában, amikor a pasas magából kikelve ordítani kezd, no, nem az örömtől, hanem mert meglátja felnőtt lányát, amint az KÉZEN FOGVA sétál valakivel. Igen, ez vért kíván, és ez arrafelé majdnem akkora bűnnek számít, mint a fegyveres rablás, pedig azt sem kezelik könnyed viccként, ahogy azt a nyilvános akasztások bizonyítják. Tessék csak elképzelni ugyanezt Budapest közepén, mondjuk a Blaha Lujza téren, kora este.

Vagyis a szereplők lépten-nyomon olyan akadályokba üköznek, amelyek Nyugaton, de még Magyarországon is elképzelhetetlenek. Házasodni csakis szűzen lehet, igaz, vannak a „visszaállításra” specializálódott zugdoktorok, a nőknek pedig a munkavállaláshoz, de minden máshoz is a férjük írásos beleegyezése kell, ami sokak számára egyszerű nyűg, másoknak a tragédiához vezető út első lépése. És ilyen tragédiából bőven akad, a hazájából már régen emigrált rendező forgatókönyvíró, Ali Soozandeh pedig, gondolom, két-három másik filmet is meg tudna tölteni csak a saját tapasztalataival, mégis alkalmanként azt érezzük, ez így elég sűrű. És még többnek éreznénk, ha mindezt nem rajzfilmként látnánk.

Soozandeh, aki német-osztrák koprodukcióban készíthette el a Teheráni tabukat, nyilvánvalóan egy még sikeresebb emigráns perzsa művész, Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud 2007-es animációs munkáját, a Persepolist, követi, ám az a film teljesen más műfajt képviselt, hiszen ott igazi művészi animációról volt szó. Itt a valódi színészek eljátszották a jeleneteiket, amire számítógépes programot eresztettek rá, az csinált belőlük animált karaktereket, és persze így kerülnek mögéjük a szintén animált Teherán megfelelő díszletei is. Ami egyébként jól néz ki, szó se róla, és nyilván olyasmit is megenged, amit egy élőszereplős film sosem mutathatna meg, de egy Persepolis művészi kvalitásait mégsem közelíti meg. Ez, gondolom, nem is lehetett cél egy elsőfilmes rendezőnél, de nagyon is elgondolkodtató, amiket mond.

Értékelés: 7/10

 

Kövessen minket a Facebookon!