Nem vagyok sorozatgyilkos – Drukkoljunk a szociopatának!

  • Vízer Balázs

Nagyon kellemes meglepetés a gyilkos hajlamokkal megvert srác nyomozása a kisvárost terrorizáló sorozatgyilkos után: fanyar, szórakoztató, izgalmas és némi pluszként nagyon jól néz ki.

Ha mondjuk valaki tinédzser létére a családi temetkezési vállalkozásnál segít be nap mint nap, ott van a hullák előkészítésénél és balzsamozásánál, az nem feltétlenül teremt egészséges lelkiállapotot. És ezt a 16 éves John Wayne Cleaver tökéletesen tudja önmagáról, és nem csak azért, mert egy ideje terapeutához jár. Iskolai dolgozatait sorozatgyilkosokról régóta írja, és tudja, benne is lakozik egy őrült gyilkos, de mindent megtesz, hogy az soha ne szabadulhasson ki. Aztán jön egy brutális és érthetetlen gyilkosságsorozat, amely során szervek és végtagok tűnnek el az áldozatokról, marad viszont egy furcsa, fekete olajos trutyi. És ez nem csak a kisvárost rázza meg alapjaiban, de főhősünket is, akit egyszerre vonz és taszít, amit lát, és amit kiderít.

A véletlennek és saját kifacsart gondolkodásmódjának köszönhetően hamar rájön a gyilkos kilétére, aki ráadásul a közvetlen közelében él, csak a miértre kell még rájönnie és pár módszertani kérdésre. Így ahelyett, hogy a rendőrséghez fordulna, követni kezdi az illetőt, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyre veszélyesebb játékba bonyolódik. A Nem vagyok sorozatgyilkos azonban nem csak a gyilkos és az utána nyomozó tini srác macska-egér játékának izgalmait kínálja. Az ír Billy O'Brien (Dühöngő dimenzió), aki Dan Wells azonos című bestsellerét dolgozta fel, a horror elemekkel megspékelt krimi mellé még rengeteg dolgot tudott mellékelni. A brutális, nem véletlen korhatáros krimi hozza a tinifilmek számos elemét is, a magányos srác küzdelmét a gimiben, az otthoni veszekedéseket, a családot rég elhagyó apát, a dacos nővért és az új kapcsolatot kereső anyát, és bár ezek sablonok, ha úgy tetszik, klisék, O'Brien remekül használja őket, rátéve azt a csavart, hogy John egy szociopata. Akin mások adott esetben hiába kérnek számon bizonyos emberi érzéseket, miközben kiderül, hogy a brutális gyilkos nagyon is emberi tud lenni. Ami ugyebár elég furcsa ellentétpárt teremt. 

És ez különös dinamikát ad a filmnek, ami egészen különös saját tempó és ritmus alapján működik. Gyakran majdnem meditatív módon lassul le, majd hirtelen zakatolni kezd, hogy megint megálljon, hogy feldolgozhassuk mindazt, amit láttunk. És ez így van nagyon jól, mert itt csak kevés minden kiszámítható, nem kapunk meg mindent előre emésztve. Ami nem jelenti azt, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkos bravúrfilm lenne. Billy O’Brian nem dob be öncélú trükköket, nem spílerkedik, nem akar minket elkápráztatni vagy átverni, és nem bonyolít túl semmit. Halad a maga útján, bemutatva egy, ezúttal tényleg a saját démonaival küzdő fiút, akit nem mellesleg tényleg egy olyan srác játszik, akiről egyrészt elhisszük, hogy annyi idős, mint amennyinek a filmben mondják, másrészt az elég bizarr nevű Max Records (Ahol a vadak várnak) tényleg egyszerre tud tenyérbemászó és szimpatikus lenni – vagyis egyszerűen figyelni kell rá.

És persze ott van neki partnerként a mindig lenyűgöző Christopher Lloyd, merthogy a számos mellékszereplő, megannyi véres gyilkosság, hajsza és egyebek ellenére ez egy horror kamaradráma, és annak egészen egyedülálló! Nem mondom, hogy nincs benne néhány logikai bukkanó, és látszik, hogy mindez nagyon kevés pénzből készült – így viszont nyilván nem volt megkötve a rendező keze -, de nem sok minden van benne, amin változtatni kéne.

Értékelés: 9/10

Swing Karácsony Gájer Bálinttal
Swing Karácsony Gájer Bálinttal

Gájer Bálint először ad koncertet a MÜPÁ-ban december 7-én.

Jegyvásárlás