Nicky Larson – Ölni vagy kölni? Már a címnél behaltunk

  • Vízer Balázs

A film himnusz az önfeledt, színtiszta idiotizmushoz, a szabadjára eresztett, gyermeteg marhasághoz, az önfeledt fütyis poénokhoz és az animék elvarázsolt világához.

 

Philippe Lacheau és Tarek Boudali a francia mozi Bagi-Nacsa párosa, nagyjából ugyanolyan tehetségesek és szimpatikusak, csak fiatalabbak és sportosabbak, és valamilyen furcsa oknál fogva sikeresebbek is. Merthogy sorra jönnek ki Franciaországban, majd valamilyen még inkább megmagyarázhatatlan okból nálunk is a filmjeik, amiknek nem csak ők a főszereplőik, de gyakran ők maguk rendezik, hol az egyikük, hol a másikuk, de Lacheau-nak gyakrabban jut ez a megtiszteltetés. Első sikerük a Babysitting - A felvigyázó (2014), majd jött a film folytatása, az Elmentek otthonról (2015), a gyalázatosan rossz Alibi.com (2017), aztán a legalább néhány társadalmi problémát finoman kapargató Hozzám jössz, haver? (2017), és most itt a Nicky Larson - Ölni vagy kölni?. És őszintén szólva, mennyire nézőcsalogató ez a cím?

Pedig az Ölni vagy kölni kicsit más, mint a páros korábbi munkái, ugyanis egyrészt magasabb korhatár besorolást kapott, mint előző filmjeik, mivel erőszakosabb és „pikánsabb” azoknál, másrészt egy feldolgozásról van szó. Lacheau ugyanis a Tsukasa Hôjô mangája alapján készült City Hunter (1987) című anime sorozat filmverzióját csinálta meg – ez Franciaországban valamiért Nicky Larson néven futott -, amiből korábban egyébként Jackie Chan is készített egy rémes akcióvígjátékot, a Jackie Chan: Városi vadászt (1993). Ez amúgy majdnem lényegtelen információ, de annyit mindenesetre megmagyaráz, hogy miért olyan az a karakter, akit Lacheau játszik és miért ilyen a humora. Nicky Larson, sármos, kigyúrt és borotvaéles eszű magánnyomozó, akinek egyrészt furcsa humorérzéke van, másrészt, ha nőt lát, akkor kicsit kevésbé lesz okos, és ebben a szakmában gyakran találkozik nőkkel az ember.

Nicky és társa, a mindig mellőzött, nőiességében oly sokszor megalázott Laura (Elodie Fontan) új munkája megszerezni Kupidó Parfümjét: az elixírt, amely ellenállhatatlanul vonzóvá teszi a tulajdonosát azok szemében, akik belélegzik az illatát. Csakhogy a parfüm illetéktelen kezekbe kerül: véletlenül egy tök átlagos balfácánhoz jut, aki úgy érzi, végre az övé lesz a világ. Csak A parfümre könyörtelen bűnözők is vadásznak, akikkel Nickynek még korábbról van elszámolnivalója. És ha mindez kellemesen idiótán hangzik, az nem véletlen, mert itt a maximumra tekerték a kreténgombot, és ez jó is meg rossz is. Jó, mert én speciel szeretem, ha a filmesek nem veszik komolyan magukat, és itt tényleg semmiből nem vesznek vissza, ami pár nagyon váratlan poént hoz és van köztük néhány jó is, és rossz, mert egy idő után fárasztó a ránk zúduló, nem feltétlen minőségi humorcunami, ami jó pár pöcspoént is magával sodor.

Nem tudom, a franciák hogy vannak vele, de Philippe Lacheau–t nagyon nehéz megkedvelni, és színész, aki most először nem hasonlít David Guettára, mivel a karakter kedvéért feketére festette a haját, minden szerepét ugyanazzal a meredt szemmel és fapofával csinálja végig. Az néha vicces, amit csinál, ő maga sohasem. Vele ellentétben Elodie Fontan (Bazi nagy francia lagzik) tényleg olyan, mint egy rajzfilmfigura, ő érti, mit kell hoznia, eltúlzott, komikus gesztusokat, jó sok pofavágást, és ez többnyire jól is áll neki. Szegény Tarek Boudali viszont rosszul járt, gyakorlatilag egy szellemi fogyatékost kell alakítania, ahogy a „vendégszereplő” Pamela Andersonnak sem a legjobban megírt szövegeket tartogatták, igaz, utólag belegondolva az egész történet egy marhaság, aminek a végső nagy leleplezés fényében az égvilágon semmi értelme.

Értékelés: 4/10