Ők korunk legjobb rendezőnői

Március eleje óta játsszák a magyar mozik a Marvel Kapitány című szuperhősfilmet, amelynek nemcsak a főhőse nő, hanem két rendezője közül az egyik szintén. De Anna Bodenen kívül is tevékenykednek nagyszerű női direktorok – mi épp egy tucatot találtunk. Íme az első hat!

Kathryn Bigelow

A kétszeres Oscar-díjas Bigelow talán a legtökösebb a kortárs női rendezők közül, mivel igazi terepe az akciófilm, amit a közvélekedés szinte kizárólag a férfiakkal azonosít. Az 1987-es csodás vámpír-road movie, az Alkonytájt után a direktor egy kutyaszorítóba került rendőrnőről forgatott (Kék acél, Jamie Lee Curtisszel a főszerepben), majd 1991-ben megcsinálta minden idők egyik legjobb akciófilmjét, a Holtpontot, Patrick Swayze szörfös bankrablójával és a rá vadászó beépített zsaruval (Keanu Reeves) a középpontban.

Forrás: Scott Legato / Getty Images

 

A halál napja sci-fibe oltott kitérője után Bigelow a 2000-es években történelmi és háborús filmekhez kapcsolva (két újabb műfaj, amiben sokak szerint inkább a férfiak jeleskednek) ontja magából az akciót. Az Atomcsapda tengeralattjárós kalandját követően megrendezte az iraki háború alatt játszódó A bombák földjént (amiért két Oscar-díjat is kapott), majd jött a Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza. Legutóbbi alkotásával a direktor szintén nem hazudtolta meg önmagát: a 2017-es Detroit az 1967-es detroiti zavargásokról szól.

Nicole Holofcener

A függetlenfilmes Holofcener Magyarországon leginkább arról a „gyarlóság”-trilógiájáról ismert, amit a Jóbarátnők (2006), az Adni jó (2010) és az Exek és szeretők (2013) című filmjei alkotnak. A műveiben az emberi érzelmek és viselkedésminták egy szűk közösségben megfigyelhető minipanoptikumát bemutató alkotót pszichológiai érzékenységén és fanyar humorán kívül nagyszerű színészvezetés jellemzi – nem csoda, hogy rendre olyan gigasztárokat nyer meg kis költségvetésű filmjeibe, mint például Jennifer Aniston (Jóbarátnők).

Forrás: Araya Diaz / Getty Images

 

Míg az alkotó a Jóbarátnőkben a tapintatlanságot és az empátiahiányt vesézi ki jó alaposan (egy barátnői társaság egyetlen nem jómódú tagjával való bánásmód áll a középpontjában), addig az Adni jó az otrombaságot veszi górcső alá (a mű a hétköznapi bunkóságok egész tárházát nyújtja rasszista és szexista beszólásoktól kezdve az utcán várakozó fekete férfi hajléktalannak nézésén át a 91 éves nagyi halálának jelenlétében való folyamatos felemlegetéséig).

Az Exek és szeretőkben pedig pont a túlzásba vitt, már szinte a sunyiságig fokozott tapintat jelenik meg azzal, hogy főhősnője nem meri egyik félnek sem elárulni, hogy véletlenségből egyszerre randizik egy férfival, és köt barátságot annak exfeleségével. Holofcener rendezőként mostanában nem aratott zajos sikereket, de ő volt az egyik forgatókönyvírója a Megbocsátasz valaha? című életrajzi filmnek, amelyben Melissa McCarthy élete alakítását nyújtja, és amiért McCarthy mellett őt is Oscarra jelölték a megfelelő kategóriában.

Jane Campion

Az új-zélandi író-rendező első fontosabb műve, az Angyal az asztalomnál óta (amely a fiatalon egy téves diagnózis miatt elmegyógyintézetbe zárt Janet Frame költőnőről szól) a nők elnyomását vizsgálja egyszerre kifinomult és nyomasztó filmjeiben. A többek közt forgatókönyvírói Oscarral jutalmazott Zongoralecke, majd az Egy hölgy arcképe című Henry James-adaptáció után Campion rendezett egy vegyes megítélésű, női szemszögből ábrázolt erotikus thrillert, Nyílt seb címmel. Utolsó nagyjátékfilmje, a 2009-es Fényes csillag című John Keats-életrajz viszont sajnos nem sikerült túl emlékezetesre.

Forrás: Axelle / Bauer-Griffin / FilmMagic / Getty Images

 

Az alkotó azóta a tévés világba száműzte magát: A tó tükre címmel ír és rendez krimisorozatot – természetesen egy női detektívvel a középpontban. A „száműzetés” viszont elképesztően jól sikerült – a szériában az alkotó zseniálisan teremt atmoszférát, a végeredmény pedig olyan igényes lett, hogy a második évadra még Nicole Kidman is hazament a kedvéért Ausztráliába forgatni. Campionnak ugyanakkor jelenleg nincs folyamatban nagyjátékfilmes munkája, így van rá esély, hogy legfontosabb teljesítménye az marad, hogy a Zongoraleckében az addig passzivitásra ítélt, szinte kizárólag a férfi tekintet tárgyaként megjelenő nő helyett felfedezte a női tekintetet.

Sarah Polley

A kanadai születésű Sarah Polley a szemünk láttára lett kislányból, a Váratlan utazás kis Sara Stanley-jéből felnőtt színésznő, majd tehetséges rendező. Polley több rövidfilm után 2006-ban rendezte meg bemutatkozó nagyjátékfilmjét, Egyre távolabb címmel, Alice Munro novellája alapján. A megrázó történetet (a film egy Alzheimer-kórban szenvedő idős nő és férje tragédiáját mutatja be) az alkotó példás visszafogottsággal, de letisztultságában is szívbe markolóan adja elő.

Forrás: Jim Spellman / WireImage / Getty Images

 

Polley következő rendezése egy fokkal kevésbé sikerült emlékezetesre: a Volt egy tánc egy kicsattanó színekkel és azokkal ellenpontot képező melankolikus hangulattal elmesélt szerelmi háromszög története, amelyben az alkotó a nagy drámák helyett inkább a hétköznapi részletekre koncentrál. A rendező legutóbbi munkája, a 2012-es Apáim története viszont a maga nemében zseniális alkotás: egy olyan kreatív dokumentumfilm, amelynek segítségével Polley saját családja múltjának járt utána.

Az Apáim története csodálatos emberek csodálatos ballépéseinek sorozatáról rántja le a leplet, s mindezt olyan katartikusan, megrendítően és szívbemarkolóan viszi véghez, mintha nem is dokumentumfilmet, hanem nagyjátékfilmet látnánk. Sarah Polley azonban sajnos azóta sem jelentkezett új produkcióval, és színészként is 2010-ben láthattuk utoljára. Mostanában inkább forgatókönyvírással foglalkozik: ő jegyzi az Alias Grace című (nem mellesleg Margaret Atwood regényén alapuló) 2017-es és az Alaska nyomában című, 2020-ban érkező minisorozat scriptjét is.

Debra Granik

Habár Debra Graniknek csak egyetlen olyan nagyjátékfilmje van, ami a szélesebb magyar közönséghez is eljutott, de az egyrészt zseniálisan sikerült, másrészt másik két nagyjátékfilmjére is szeretnénk felhívni a figyelmet, így úgy éreztük, mindenképpen ott a helye a legjobb kortárs rendezőnők között. Granik debütáló munkáját, a Csontodiglant nálunk a 2005-ös Titanic Filmfesztiválon lehetett látni. A film szikáran előadott realista mese a szenvedélybetegségről, ám ezúttal egy kétgyerekes, házasságban élő dolgozó nő a kábítószer megszállottja (Vera Farmiga alakításában).

Forrás: Dia Dipasupil / Getty Images for National Board of Review

 

Női portréit a rendező a 2010-es Winter's Bone – A hallgatás törvénye című thrillerrel folytatta, amely művel felfedezte a filmvilág számára Jennifer Lawrence-t. De a filmnek természetesen ezenkívül is vannak értékei. A Daniel Woodrell regénye alapján készült alkotás a sivár amerikai középnyugatra viszi a nézőt, ahol egy 17 éves lány eltűnt drogfőző apját keresi. A puritánságával és az információk sokat sejtető elhallgatásával a balladákra emlékeztető film pont annyira erős hatással bír, mint amennyire eszköztelenül adja elő mondanivalóját.

Ne hagyj nyomot! Forrás: CineFest

 

Granik legutóbbi, nálunk a tavalyi CineFesten vetített munkája, a Ne hagyj nyomot! szintén egy kamaszlány drámája, aki háborús veterán, és emiatt poszttraumás stressz szindrómában szenvedő apjával nomád életet él: a vadonban bujkálnak a civilizáció elől. Az ismét csodálatos alakításokkal (az apa Ben Foster) előadott film a korábbi Granik-alkotáskhoz hasonlóan nagyon egyszerűen és tisztán beszél – de lenyűgöző, hogy (talán most először az életműben) még ebbe a lakonikusságba is beleférnek beszédes szimbólumok, az egész filmen végigvonuló jelképek. Alig várjuk tehát a rendezőnő következő filmjét!

Sofia Coppola

Francis Ford Coppola lányaként Sofia Coppola egyenesen beleszületett a filmvilágba – szó szerint, hiszen már csecsemőként szerepelt apja A keresztapa című filmjében. A Coppola lány később is feltűnt színészként filmekben, köztük édesapja több alkotásában is, ám rendezőként elért sikerei egyedül az ő tehetségét dicsérik. Az alkotó immár húsz évet felölelő életműve elsőre változatosságával tűnik ki, ám ha jobban megnézzük, rendre a kívülállók és magányosok történeteit jeleníti meg, meg nem értett lánycsapattól (Öngyilkos szüzek) és otthonuktól távol rekedt kóválygóktól (Elveszett jelentés) kezdve kirekesztett tinikirálynőn (Marie Antoinette) át kiüresedett életű színészig (Made in Hollywood).

Forrás: Stephane Cardinale / Corbis via Getty Images

 

Ebbe a sorba illeszkedett az igaz történeten alapuló, 2013-as Lopom a sztárom is, amelyben a bűnözés mint a fiatal, Z-generáció egyik lehetséges önmegvalósítási formája jelenik meg. A rendezőnő ezt követően, 2017-ben azzal lepte meg rajongóit, hogy egy operafilmmel jelentkezett, a La Traviátával. Még ugyanebben az évben jött ki a Csábítás című kosztümös thrillere, amelyben Jane Campion Zongoraleckéjéhez hasonló bravúrt vitt véghez, és női szemszögből értelmezte újra A tizedes háreme című filmet (a Csábítás regényeredetijének korábbi feldolgozását), miközben új jelentéssel töltötte meg a férfi tekintet ellenében a domináns női tekintetet.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu