Pókember - Irány a Pókverzum – Az egyik legjobb Pókember-film!!!

  • Vízer Balázs

Jó, hogy az animáció olyan dolgokra is lehetőséget ad, amire egy élőszereplős film képtelen, de az ötlet a lényeg, amiből itt annyi van, mint másik öt Spiderman-filmben összesen.

Hogy a kisgyerekek kedvenc szuperhősében, Pókemberben mennyi anyag van még, és mennyi fantáziát látnak benne, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy hányszor hoztak be új színészt Peter Parker eljátszására. Tobey Maguire három részt húzott le a pókruhában, azt őt váltó, talán kevéssé jól eltalált Andrew Garfield csak kettőt, Tom Holland viszont már a Marvel moziverzum részeként ugrál a házfalakon, így akár végtelen számú epizódban bukkanhat fel, amennyire csak igény van. És igény az van, mi sem bizonyítja jobban, mint az egész estés mozifilm, a Pókember - Irány a Pókverzum léte és persze sikere. Amiben mellesleg nem egy, hanem legalább féltucat Pókember bukkan fel.

Merthogy a Pókember rajzfilm nem csak úgy van, nem csak még egy bőrt húznak le a karakterről és egy valag pénzt keresnek vele, hanem tényleg tudják tágítani vele a címbéli Pókverzumot, látványosan, viccesen, fantáziadúsan. Ehhez persze megint meg kell csípetni egy fiatal srácot egy radioaktív pókkal, csakhogy az ő neve Miles Morales, olyan, mintha egy Childish Gambino klipből lépett volna ki, a bőre fekete, illetve kávészínű – az apuka fekete, az anyuka latina, amit onnan is tudunk, hogy mindig azt mondja, Que pasa? -, hogy megfeleljünk a kor ízlésének, és a konzervatívok kicsit bosszankodjanak. Miles még Peter Parkernél is rosszabbul fogadja az átalakulást, annál is inkább, hogy nem sokkal a pókcsípés után tanúja lesz annak, miként végez az igazi Pókemberrel a Vezér nevű böhöm nagy gonosz a csatlósaival, a Zöld Manóval és a Ragadozóval, miközben egy átjárót nyitnak meg egy másik dimenzióba. Csakhogy abból a dimenzióból érkezik egy másik Pókember – majd még egy és még egy és még egy. És mindegyik más, és nem is picit.

Ez pedig rengeteg poénra és ötletre ad lehetőséget, és ezt a háromfős rendezői stáb – említsük meg a nevüket, Rodney Rothman, Peter Ramsey és Bob Persichetti – szépen ki is használja. És nem mondom, hogy bizonyos viccek nem ismerősök máshonnan, mert a középkorú Póki cinizmusa például sokban emlékeztet Deadpoolra, ami speciel egyáltalán nem baj, de a legtöbb geg abszolút ül, az ellenségek, akikhez menet közben Doktor Octopus is csatlakozik, pont jól lettek kiválasztva, a képi világ pedig elképesztőre sikerült. És az utóbbin még csavarnak is egyet azzal, hogy a más dimenzióból érkező Pókemberek sokszor más-más animációs stílust is képviselnek, amit aztán sikerül hibátlanul beilleszteni a „nagy képbe”. És a történet is tökéletesen rendben van, azzal a kitétellel, hogy akadnak időnként tempóhibák. Mert amikor az ember elkezd kicsit unatkozni a végső nagy leszámolásnál, amit több beszélgetéssel is megspékelnek, ott csak van valami aprócska dramaturgiai és vagy szerkezeti gond.

Igaz, a rendezők maguknak keresték a bajt, a majd’ kétórás játékidő gyakorlatilag garantálja, hogy adott helyeken legyen pár üresjárat, de ez akkor is nagyon szép teljesítmény, ráadásul nem kell a korábbi összes Pókemberes sztorit behatóan ismernünk ahhoz, hogy ebben a Pókverzumban az első pillanattól kezdve otthonosan mozogjunk, a film humora pedig külön megér egy misét. 

És igen, van benne Stan Lee cameo, az egyik legutolsó.

Értékelés: 8/10