Pont az a dal - Aranyos tündérmese a zeneiparról dögös R&B ritmusra

  • Vízer Balázs

Lótifuti vagy a zeneiparban, nagy emberek kicsi mindenese? Ha jól végzed a dolgod és érzed a ritmust, még zenei producer is lehet belőled, pláne, ha úgy nézel ki, mint Dakota Johnson! Vagy ez csak egy mese?

Vannak fantasztikus előadók, akik valamikor csodás, örökké fennmaradó dalokat adtak elő, amiket ma is naponta játszanak a rádiók, amik a popkultúra szerves részeivé váltak – és évtizedek óta ezeket adják elő újra és újra és újra. Nincsenek új számaik, mert jól megélnek a régiekből, és a közönség is csak azokra kíváncsi, és különös módon 20-30, vagy akár 40 éves szerzeményeikkel képesek megtölteni a koncerttermeket, de előadóművészként nyilván nekik is van valami hiányérzetük. Erről szól a Danny Collins (2015) Al Pacinóval, és erről szól a Pont az a dal is. De csak részben.

Adott egy, késő 40-es éveiben járó egykori világsztár, bizonyos Grace Davis (Tracee Ellis Ross), aki most is rendszeresen turnézik, de új dala már legalább egy évtizede nem volt, a legutolsó albumát, amiben még kísérletezni mert, nem fogadták kitörő örömmel, így megelégszik a luxusélettel és a régi slágerei ezredszeri eléneklésével. A film azonban nem róla szó, hanem Maggie-ről (Dakota Johnson) Grace túlterhelt személyi asszisztenséről, akinek ugyan az énekesnő napi, csip-csup ügyeinek intézése a feladata, ő azonban arról álmodozik, hogy zenei producer lesz egy szép napon. Mondjuk pont a legendás Grace Davisé, merthogy a szaktudása megvan hozzá – a magabiztossága és rutinja viszont nyilvánvalóan nincsen.

Nisha Ganatra rendezőnőt nyilvánvalóan vonzza a téma, hiszen előző munkája, a Talk Show arról szólt, miként inspirálja a megújulásra a fásult sztárműsorvezető Emma Thompsont új beosztottja, Mindy Kaling, és most is Az ördög Pradát visel (2006) által oly népszerűvé tett formulát használja. Ahol a lelkiismeretes, okos, a szakmáját és főnökét imádó asszisztens annyira nélkülözhetetlenné teszi magát, hogy mindent és mindenkit megváltoztat a munkahelyén. Maggie is ilyen asszisztens, és mivel maga is zenészcsaládban nőtt fel, ért a zenéhez, a hangkeveréshez és hatalmas lexikális tudással rendelkezik, például minden régi számról tudja a szerzőt, az eredeti előadót, a producer nevét és mindent, ami kell. Rágja is főnöke fülét, akit azonban visszafog menedzsere (Ice Cube), aki beérné jól fizető Las Vegas-i fellépésekkel, és aki nem nézi jó szemmel a törtető segéderőt.

Ez egyébként egy szépen felépített, jó alapsztori, még akkor is, ha nagyon sok szempontból sablonos, és akkor is, ha A szürke ötven árnyalata filmek után nehéz elhinni, hogy Dakota Fanning tényleg ilyen nagy zenebubus – vagy azt, hogy elég jó színésznő, mert ugye ez is kérdés. Aztán szépen építik fel nekünk Maggie karakterét, jó hosszan, semmit sem elsietve, ahogy ő sem sieti el, hogy munkaadóját ráébressze, hogy MUSZÁJ új lemezt kiadnia és új számokat írnia (az egyszerűség kedvéért Grace énekesnő és dalszerző egyszerre). És néha jó, ha szép lassan bontanak ki valamit, néha pedig fészkelődni kezd az ember, és én úgy háromnegyed óra után fészkelődni kezdtem, de addig egész jól mentek a dolgok. Itt aztán belépett egy kicsit valószínűtlen és kicsit szirupos szerelmi szál egy kedves sráccal (Kelvin Harrison Jr.), aki, mit tesz isten, ugyanannyira zenebolond, mint hősnőnk, és persze csodaszép hangja van. Innentől azért tudni lehet, mi lesz a vége…

Egyébként Dakota Johnson vállalható, nem különösebben jó, de nem zavaró, viszont Ice Cube kivételével gyakorlatilag mindenki lejátssza a vászonról - szegény Cube még most is borzasztó színész. Viszont ott van a másik főszereplőként Tracee Ellis Ross, aki Diana Ross lánya, és aki nem olyan rég kapott Golden Globe-ot a Feketék fehéren című sorozatért, és ő sem egy túl bonyolult vagy meglepő karakter, de Rossnak különleges kisugárzása van, és tökéletesen hozza mind a dívát, mind az R&B életérzést, és ez utóbbi menti meg a filmet. Én speciel nem Aretha Franklinre kelek minden reggel, de így a moziban ülve gyakorlatilag tökéletesek voltak ezek a nagy klasszikus számok. Ami nem volt tökéletes, az a lezárás, ami olyan volt, mintha valami nyálas Disney sorozatból kölcsönözték volna ki – értem, hogy valami szépet, pozitívat akartak a végére, minden szálat egy csokorba kötni, de ez így erős túlzás lett. Vagy inkább egy tündérmese...

Értékelés: 7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu