Remélem, minél előbb elvetélek

Az abortusz szigorítása, illetve megnehezítése mostanában nemcsak hazánkban, de Európa, sőt a világ több országában is égető kérdés Lengyelországtól kezdve az Egyesült Államokig, így nem csoda, hogy a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon már tavaly egy súlyos francia abortuszdráma nyerte az Arany Oroszlánt. Kritika az Esemény című filmről.

A 23 éves Anne egy vidéki nagyváros egyetemére jár 1963-ban, Franciaországban, és a jövőben irodalom szakon komolyabban is el akarja mélyíteni tanulmányait. Szülei falun vezetnek egy kis bárt, és nagyon büszkék rá, hogy lányuk lesz az első diplomás értelmiségi a családban. Anne egyetemi évfolyamán is kimagaslik tudásával, tanára is a legjobb diákként tartja számon. Csakhogy ekkor kiderül, hogy hősünk teherbe esett.

1963-ban Franciaországban illegális volt az abortusz, olyannyira, hogy

börtönbe kerülhetett az is, aki végrehajtotta, az is, akin végrehajtották, és még az is, aki tudott a dologról, így cinkosnak minősült.

Anne azonban nem akar az első után egy újabb hibát elkövetni, és elszánja magát rá, hogy a jövője érdekében elveteti a magzatot. Ezzel szabadsága mellett egyébként saját életét is kockára teszi, hiszen az otthoni körülmények között elvégzett abortuszba rengetegen haltak bele.


Eleinte azonban a lány csak nagyon nehezen jut el odáig, hogy egyáltalán kockára tehesse az életét vagy az egészségét, mivel a fent felsoroltak miatt egy egyszerű egyetemista számára, összeköttetések híján, csaknem lehetetlen volt kideríteni egy olyan személy elérhetőségét, aki meg tudná oldani a problémáját. Mikor kiderül, hogy Anne hivatalos úton (azaz az orvosoktól) semmi jóra nem számíthat, és a spontán vetélésre is egyre kevesebb az esély, kétségbeesetten próbál felkutatni – eleinte inkább kevesebb, mint több sikerrel – egy magzatelhajtással foglalkozó bábát, és ennek során saját személyes kapcsolatai is mérlegre kerülnek, hiszen elég komoly próbája a barátságnak, hogy

ki áll mellette, ki fordul el tőle, ki segít neki, illetve ki próbálja meg kihasználni a helyzetet (ezen halmazok némelyike ráadásul végül elég meglepő módon esik egybe).

Hogy Anne kétségbeesett kutatásába a néző minél jobban be legyen vonva, arról egy radikális formai megoldás gondoskodik: ha nem is végig, mint a Saul fiában, de feltűnően gyakran kapunk követő kameramozgással felvett képsorokat a lányról, miközben arról, hogy eközben együtt is érezzünk vele, a szintén látványosan sok arcközeli gondoskodik. Mindennek köszönhetően talán soha így még nem drukkoltunk annak, hogy sikerüljön egy abortusz – pontosabban, hogy a hősnek egyáltalán sikerüljön eljutnia odáig.

Forrás: Mozinet


Ez pedig, hogy ennyire cinkossá vagyunk téve, és az alkotók így elnyújtják a keresés folyamatát, azt eredményezi, hogy a néző ambivalens lelkiállapotba kerül: mindezzel pedig történetesen ugyanazt az ambivalens lelkiállapotot ismétlik meg, ami az emberek nagy részét az abortuszhoz magához is köti. Annak ellenére ugyanis, hogy sokan azt hiszik, valójában nincs olyan ember, aki abortuszpárti. Senki sem helyesli az abortuszt, senki sem szeretne meggyilkolni egy magzatot – akik támogatják, azok a nők választáshoz való jogát helyeslik: hogy legvégső esetben, amikor már nincs más megoldás, dönthessenek a saját sorsukról. És igen, szívszorító módon ez sajnos az az eset, amikor választani kell, hogy egy életet áldozunk-e fel vagy egy élet csíráját, lehetőségét.

„Akarok majd gyereket. De előbb életet akarok”

– hangzik el a filmben Anne szájából teljesen keresetlenül a kulcsmondat, ami világossá teszi, hogy nem kellenek megdönthetetlen érvek, nem kellenek nagy szavak. Csupán ennyit kéne elfogadni. Hősünk példája ráadásul azt is megmutatja, hogy az abortusz egyáltalán nem a könnyebb, egyszerűbb választás. Hiszen miközben egy őt segítő ismeretlennel tárgyal élete legborzalmasabb eseményéről, folyamatosan mosolyogniuk kell, nehogy lebukjanak, később pedig, a rettenetes és nagyon fájdalmas beavatkozás során nem sikolthat, nem kiálthat, végig csendben kell maradnia. Hősünk emellett a legaljasabb húzásoktól a legnemesebb életmentő (gyakran névtelenül vagy arctalanul maradók részéről érkező) gesztusokig az emberi reakciók legszélesebb skáláját tapasztalja meg.

Azt, hogy Anne mennyire egyedül van a bajban, az alkotók azzal hangsúlyozzák, hogy az elnyújtott keresés során sokáig azt sem mutatják meg, és nem is tudni, hogy ki az apa (nem túl meglepő módon a hősnő magányos helyzete azután sem változik, hogy megismerjük a férfit). A legbeszédesebb eszköz azonban talán az az egész filmben, hogy

annak ellenére, hogy a hatvanas években játszódik, amely korszak nagyon is jellegzetes divattal és jól beazonosítható tárgyi világgal rendelkezett, az Eseményben ennek nyomát sem látjuk.

Audrey Diwan rendezése szándékoltan

univerzális térben és időben játszódik,

ha nem hiányoznának a mobiltelefonok és egyéb modern eszközök, akár azt is hihetnénk, hogy napjainkban. Ami minden bizonnyal tudatos alkotói döntés volt, hiszen talán nem csak nekünk tűnik úgy mostanában, mintha visszafelé haladnánk az időben, és az, ami Anne-nel megtörtént, most is bármikor megtörténhet valamely tizen-, huszonéves, de akár idősebb nővel Amerika valamely kevésbé boldog államában vagy épp Lengyelországban (de hogy ne menjünk ilyen messzire, akár Szlovákiában, és még az is lehet, hogy hamarosan ennyire sem kell messzire menni a példáért). Anne dacos kis arca így egyszerre hordoz egy nagyon is személyes (az Esemény Annie Ernaux L'événement című önéletrajzi regénye alapján készült) és egy mindennél univerzálisabb történetet,

amelyben a sok keserű élmény és az életre szóló trauma mellett a hősnő azért az együttérzést, a közösségvállalást és az idegenek jóságát is megtapasztalja.