A film két nagy spoilerének egyike maga a cím, ami azért szerencse, mert olyan masszív érzelmi drámát kapunk Skandináviából, ami különben nagyon, de nagyon lenyomna.
A norvég rendezőnő, Maria Sødahl (Limbo) filmje legelején megtudjuk, hogy a Remény az ő saját élményei alapján készült, így a végkifejletet nem túl nehéz fejben összerakni, ha az alkotó ma is interjúkat ad, vagyis él és virul. Ami nagyon jó dolog, mi pedig azt is eláruljuk, hogy a művésznő férje a szintén rendező, de jóval ismertebb Hans Petter Moland (Az eltűnés sorrendjében, Hajszál híján úriember), akinek Lótolvajok című munkáját nem is olyan rég vetítették a magyar mozik, és aki ezúttal „kölcsönadta” kedvenc színészét, Stellan Skarsgårdot is a feleségének, hogy őt magát játssza el.
Hősnőnk, a sikeres tánckoreográfus, Anja (Andrea Braein Hovig) egy nemzetközi turnéról tér haza az ünnepekre szintén sikeres rendező férjéhez Tomashoz (Skarsgård) és gyerekeikhez, de nem érzi jól magát. Szédül, fáj a feje, a látásával is baj van, így orvoshoz megy, a diagnózis pedig rémisztő: agydaganata van, ami talán egy évvel korábbi, akkor sikeresen megoperált tüdőrákjának a szövődménye, és nem operálható. A karácsonyi időszak miatt nem érhetők el a specialisták, akik talán segíthetnének, így a pár (amelynek tagjai ugyan ezer éve élnek együtt, de sosem házasodtak össze) ebben a bizonytalan és reménytelen állapotban kezd neki az ünnepi készülődésnek.
Bár tényleg szíven ütő drámáról van szó, a Remény nem akarja manipulálni a nézőt, nem a könnyeinkre, együttérzésünkre és meghatódottságunkra utazik. Bár saját történetét meséli el, Maria Sødahl mindvégig pontos, higgadt és elfogulatlan szemlélő és mesélő marad, de talán pont ettől üt akkorát a film. A rendező végigvezet minket azon az úton, amit egykor ő is megjárt, a várószobáktól és orvosi vizsgálóktól a baráti vacsorákig, ahol meg kellett osztania a hírt a hozzá legközelebb állókkal, majd a gyerekeivel. És ez a film magja, a szíve, az, ahogy ők reagálnak, ahogy segíteni próbálnak, és ahogy a család összezár, amikor baj van. De ha ez is adja talán a film legfontosabb részét, nem ez a történet domináns eleme, hanem Anja és Tomas kapcsolata. Amin már korábban is dolgozni kellett volna, csak ugye ott volt a munka, amiben talán némi rivalizálás is van köztük, ott vannak a gyerekek és a mindennapok gondjai.
A nagy baj idején Anja és Tomas kénytelenek megvizsgálni kapcsolatukat, és persze kijönnek a különbségek, előkerülnek a régi sérelmek. A férfi figyelmetlen, az ünnepi vacsorára pont akkor hív még vendégeket, amikor aztán tényleg nem kéne, ha próbálkozik, akkor persze mellétrafál, de jót akar, és valóban próbálkozik. A nőnek el kell döntenie, mit akar: ennél többet, jobbat, vagy egyedül lenni, mást próbálni; és ez persze a betegséggel szembeni döntéseire is kihat. Mindezt pedig csodaszépen és nagyon, nagyon őszintén játsszák el: olyan őszintén, amire csak kevesen képesek. Még szerencse, hogy tudjuk, mi lesz a vége – már ami a betegséget illeti.
