Ruben Brandt, a gyűjtő - A művészet igenis vonzó!

A hivatalos bemutató csak november közepére esik, a sok premier előtti és fesztiválvetítés bőven indokolja, hogy már most lehozzuk az izgalmas és egyedülálló festménykrimi kritikáját.

Egy ideje már nyilvánvaló, hogy a művészet, különösen a festészet nem csak múzeumokba vagy szép albumokba való, sokkal kézzelfoghatóbbá is tehető. Nem véletlen jelentkeznek nálunk is majdnem havi rendszerességgel a nagy klasszikusokat bemutató filmek a mozikban, ebben a hónapban például majd Caravaggiót ismerhetjük meg jobban, de van erre egy másik, ennél ezerszer izgalmasabb mód is. A szlovén születésű,l de 1989 óta Magyarországon élő Milorad Kristić festő, grafikus, szobrász, filmes és úgy általában multimédia művész egy fantasztikus krimi főszereplőivé tette kedvenc festményeit.

A Ruben Brandt, a gyűjtőben minden és mindenki egy festmény. Nincs a filmnek olyan képkockája, olyan mozzanata vagy gegje, ami ne utalna valamire, ne idézne meg egy konkrét művet, stílust vagy alkotót, legyen szó festészetről, filmről, építészetről vagy formatervezésről – és még egy csomó mindenről. Mégsem egy két lábon járó, párdon, a falra vetített Ki kicsoda a modern művészetben lexikont nézünk, hanem egy lüktető, folyamatosan pörgő, vicces és fordulatos mesét, amiben ugyan nem feltétlenül van minden mozzanatnak értelme – de minden mozzanatában figyelni kell rá. Merthogy a krimi – további neo noir, akciófilm és thriller Kristić definíciója szerint – csak ürügy az elképesztő mennyiségű kép, utalás és vizuális poén felsorakoztatásához, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne abszolút élvezhető.

Adott egy gyönyörű tolvajlány, a kleptomániás Mimi (Hámori Gabi hangja), aki úgy dönt, elvonóra megy, ami a csodapszichológus Ruben Brandt (Kamarás Iván) klinikáján rossz társaságba kerül, csupa bűnöző közé, akikkel karöltve nekiáll kirabolni a világ legnagyobb múzeumait. De miért is? Hogy segítsenek Dr. Brandtnak, akit művészi rémálmok gyötörnek, egész konkrét festmények alakjai, Botticelli, Gauguin, van Gogh, Hopper. Magritte, Velazquez vagy Warhol teremtményei támadnak rá, a logika pedig a következő: ha ő birtokolja őket, azok nem birtokolhatják őt. Kevesen tennének meg ilyesmit a pszichológusukért, és nem is minden alakról tudunk meg annyit, hogy ez hihető legyen, de miért is ne?

Vagyis hadd szóljon a nóta, induljon a látványos rablássorozat, illetve a hasonlóan látványos meneküléssorozat, hiszen hőseink nyomában nem csak a rendőrség és a titokzatos magánynyomozó, Kowalski (Makranczi Zalán) jár – hát ez nem tisztára olyan név, mint a Grabowski a Macskafogóból? -, hanem a fél világ maffiózói is, hogy begyűjtsék a nyomravezetői díjat és lenyúlják a képeket. És ha ebből nem is minden működik zökkenőmentesen – ne feledjük, Kristićnek eddig gyakorlatilag köze sem volt a nagyjátékfilmekhez -, és nem kap minden karakter elég hátteret vagy egyáltalán, tennivalót - ilyen maga a címszereplő is -, ezért kárpótol minket a hibátlan tempó és persze a látvány. Ami minden túlzás nélkül bravúros, és ami elegyíti a köznapi és fantázia szülte formákat, ahol az utolsó kétarcú, négyszemű háttérszereplő is önálló festmény lehetne, és ahol az utalások és a megidézett művek új jelentést kapnak.

És a szerencsére önmagát is gyakran idézőjelbe tévő történet mellett ez a gigantikus mennyiségű és dózisú kultúra nem terheli le a nézőt, nem válik öncélúvá. Na jó, vicceltem, tökéletesen öncélú a rengeteg képzőművészeti és filmes utalás, de ez sosem válik bántóvá, sőt, ad némi bájt is a filmnek.

Értékelés: 9/10