Sarkvidék - Mads Mikkelsen egy deres szakállú félisten

  • Vízer Balázs

Mads Mikkelsen a jégbe borított tájon várja, hogy megmentsék, de azután eszébe jut, hogy ő Mads Mikkelsen, és meg tudja magát is menteni, így elindul a hómezőn. És ennek az embernek el is hiszem, hogy képes mindenre.

A legtöbb filmről egy kritikus rengeteg dolgot gondolhat és persze írhat, sőt, rendszerint csak a legfontosabb részekről értekezik, a kevésbé fontosabb dolgok a fejében maradnak. Lehet elemezni a film szerkezetét, a színészi játékot, a mondanivalót, a jelentésrétegeket és még sok minden mást. De mi van akkor, ha egy filmről tulajdonképpen csak egy dolgot lehet elmondani, azt sem túl sokféleképpen? Mi van akkor, ha az adott alkotásról igazából kritikát sem lehet írni, csak megállapítani a nyilvánvalót? Nagyjából ez történik a Sarkvidék esetében.

A Sarkvidék ugyanis nem arról szól, hogyan próbálja túlélni a legkegyetlenebb időjárást egy magányos férfi, hanem arról, hogy a férfit alakító Mads Mikkelsen egy isten adta zseni, egy félisten, egy ragyogó csillag, az emberi evolúció csúcspéldánya. És ezt eddig is tudtuk, most csak megerősítést kaptunk. A többi csak ráadás. Ráadás a férfi meséje, aki egy lezuhant repülőgép belsejében várja a végtelen hómezőn, hogy felbukkanjon egy mentőcsapat. Karórájának csengése szabja meg a napi tennivalókat, mikor menjen fel a közeli dombra leadni a vészjelzéseket, mikor nézze meg a jégbe fúrt lékekben, hogy fogott-e halat, mikor egyen és mikor aludjon. Ő egy alapos pasas, aki mindent szisztematikusan, hideg fejjel végigcsinál, és ezért van még életben – egy közeli kőkupac azt jelzi, hogy a társa nem volt ilyen alapos. Aztán végre megérkezik a mentőhelikopter, de a legrosszabbkor, a hirtelen támadt vihar a földhöz vágja a gépet, a pilóta meghal, a társa súlyosan megsebesült, és a férfinak már nem csak magáról, hanem egy magatehetetlen, haldokló nőről is gondoskodnia kell. A helikopter roncsából azonban sikerül némi felszerelést és pár térképet kimentenie, így nekivág a zord tájnak a remélt biztonság felé.

Az borítékolható, hogy az út nem lesz sétagalopp, de a film már csak olyan műfaj, hogy minél több nehézségbe ütközik hősünk, akiről gyakorlatilag semmit sem tudunk, annál izgalmasabb nekünk. De nem az izgalom számít, nem az, mi van a következő dombon túl, milyen veszélyeket rejt az Északi-sark. Az számít, hogy mit látunk Mads Mikkelsen arcán. Többnyire semmit, de ez senkit ne tévesszen meg. Mert ha csak pár találomra kiválasztott, a film tetszőleges megállított pillanatát választjuk, valószínűleg ugyanazzal az arckifejezéssel találkozunk, és mégis! Ez az ember azzal is többet mesél el, ha csak ránéz az órájára, mint a legtöbb akciófilm, ha csak levegőt vesz, már arról szakdolgozatot lehet írni, mert olyan kisugárzása van, annyira ura minden tettének és rezdülésének, és ezt fantasztikus dolog nézni. Ő persze mindenben jó volt, akkor is, ha a film maga nem volt kiemelkedő, és itt sem feltétlenül jobb, mint máskor, csak most sokkal többet látunk belőle. Merthogy ez egy one man show, ez az ő egyszemélyes műsora, egy szinte dialógusok nélküli stand up előadás a jégmezőn. Igaz, van mellette egy nő, az izlandi Maria Thelma Smáradóttir – az egész filmet Izlandpn, jórészt helyi stábbal vette fel az elsőfilmes rendező, Joe Penna -, de ő elsősorban arra van, hogy Madsnak még több cipelni- és húznivalója legyen.

És Bear Grylls felőlem elmehet hagymát pucolni az összes kamu műsorával, én ezután csakis Mads Mikkelsennek hiszek, ha túlélésről van szó!  

Értékelés: 9/10