Mark Ruffalo mindig is szociálisan érzékeny volt, így nem véletlenül ment utána - főszereplőként és producerként is - Amerika egyik legnagyobb környezetszennyezési ügyének, amit szívós munkával meg is nyer az orrunk előtt.
Sokak szerint Tom Hanks Hollywood legszerethetőbb, legszimpatikusabb színésze, de szerintem inkább Mark Ruffalo az. Nincs nekem semmi bajom Mr. Hanksszel, de Ruffalo, azon túl, hogy tényleg elképesztően kedves pasas, rengeteg dolog mellett kiáll, legyen az az őslakosok jogai, közép-európai választások vagy a környezetrombolás elleni harc. És az is biztos, hogy Ruffalo, aki szinte minden műfajban otthon van, nem kap karácsonyonként ajándékcsomagot a DuPont vegyipari óriásvállalattól, hiszen a Foxcatcher (2014) után a Sötét vizeken a második munkája, amelyben a DuPont kifejezetten és név szerint érintett, és egyikben sem jó értelemben.
Míg a szintén valós történetet feldolgozó Foxcatcherben „csak”a vegyipari óriás lelkileg instabil örököse által elkövetett egyetlen gyilkosságról szólt, a Sötét vizeken, amelynek Ruffalo nem csak főhőse, hanem producere is, sokkal komolyabb ügyet jár körbe. Hősünk, Robert Bilott céges jogász, aki egy olyan ügyvédi irodában társ, amely kifejezetten nagyvállalatokat véd. Egy nap felkeresi egy farmer, akit imádott nagyanyja küldött hozzá, hogy segítsen neki, merthogy hullanak a tehenei, a felelős pedig nyilvánvalóan a közeli vegyipari gyár. Bár a vállalat – amelynek jogászával Bilott joviális viszonyban van – mindent tagad, az embertelen mennyiségű dokumentációból lassan kiderül, hogy évtizedek óta mérgezik a kisváros ivóvizét, amivel drasztikusan megnő a daganatos betegségek és halálesetek száma.
Azt viszonylag hamar megtudjuk, ki hol áll, és hogy a DuPont miért felelős, a részletek mégis lassan állnak össze – nem azért, mert Todd Haynes rendező (Távol a mennyországtól, Carol, I’m Not There – Bob Dylan életei) azt akarja, hogy tűkön üljünk, hanem azért, hogy lássuk, mibe mászott bele hősünk. Hogy micsoda őrületes munka egyrészt összerakni az elemeket – konkrétan egy teherautónyi iratból indulunk ki, és csak több lesz -, másrészt egy rengeteg pénzzel kitömött, irtózatosan jó kapcsolatokkal rendelkező gigacéget milyen nehéz a bíróság elé citálni. Persze itt is lépésről lépésre haladunk, mert először egyetlen ember kártérítési perével kezdünk, majd egyre nő az ügy, míg több ezren, sőt, több tízezren lesznek érintettek. A legvégén pedig egy feliratból értesülhetünk arról, amit vagy olvastunk már, vagy nem, vagy összeraktunk a fejünkben a film során vagy sem, hogy mi is érintettek vagyunk, a történetben szereplő mesterséges formulák, a teflon, a különböző, soha le nem bomló műanyagok és más, a kényelmünket és jólétünket szolgáló anyagok ott keringenek az ereinkben. Ami rohadtul nem jó.
A sötét vizeken nagyon kemény film, pedig nem sokat látunk abból a pusztításból, amit ezek a vegyszerek okoznak, de végig érezzük ennek a súlyát. Ha máson nem, hát Mark Ruffalo játékán, aki hihetetlen elkötelezettséggel dolgozik. És nincs könnyű dolga, mert a becsületesség nem mindig izgalmas, neki pedig majd’ két órán át folyamatosan aggódnia kell – az ügy majdnem tönkreteszi a férfi egészségét és családját -, ami szintén unalmas lehet egy idő után, ha nincs benne kraft, ahogy mostanában mondani szokás. Ruffalo nem akar nagyot menni, nem akar másokat lejátszani és egyszemélyes show-t csinálni a filmből, hanem alázattal, pontosan és majdnem szürkén játszik - akárcsak a feleségét játszó Anne Hathaway és a főnökét alakító Tim Robbins -, hogy megértsük, hogy itt nem ő a fontos, hanem az, amiről szól a film.
És az üzenetes filmekkel néha nehéz, néha túl sokszor áll meg egy szereplő, hogy a szemünkbe nézzen, és kimondja a nagy igazságot, mint Etus a Szomszédok végén. A Sötét vizekennek is vannak ilyen pillanatai, de nem viszik túlzásba, Haynesnek van arányérzéke, van stílusa. És néha nem is árt, ha valaki megáll, és a szemünkbe mondja az igazságot.
Értékelés: 8/10
