Színészek, akik hatalmasat fordítottak a karrierjükön

Nem mindenkinek sikerül, de akadnak színészek, akik gondoltak egy merészet, valami egész más irányba vitték el a karrierjüket, és egy percre sem bánták meg.

Robert Downey Jr.

Az ezredforduló táján Downey Jr. gyakorlatilag alkalmazhatatlan lett: hol elvonón volt, hol a rendőrségen, vagy szimplán nem jelent meg a forgatáson, pedig korábban sikeresen hozta a vidám, kicsit furcsa fazonokat, ha nem is mindig főszerepben. Volt olyan rendező is, aki az irritáló oldalát találta meg, mint Oliver Stone a Született gyilkosokban (1994), de volt kifejezetten negatív figura is, mint A szökevény 2. - Életre-halálra (1998) esetében. Aztán szépen lassan összeszedte magát, elkezdett tudatosan válogatni a szerepek között. Az első lépés A Zodiákus (2007) volt, ahol már egy érett, kiforrott alakítást nyújtott, majd jött az áttörés, A Vasember (2008), amiben egyrészt hozta régi, fanyar humorát, másrészt képes volt igazi főhős, sőt, tekintélyparancsoló vezéregyéniség lenni, annyira, hogy a Bosszúállók franchise gyakorlatilag rá épült. Ehhez jött a szintén remek Sherlock Holmes (2009) és a folytatása, és az a Downey Jr. pedig, akit a szakmában egyszer eltemettek, Hollywood legjobban fizetett, legkeresettebb színésze lett.  

Bryan Cranston

Bryan Cranston volt annak idején a nálunk talán kevésbé ismert, de Amerikában rendkívül népszerű Már megint Malcolm (2000) tutyimutyi, mindig a könnyebb utat kereső apukája, a kicsit idősebbek pedig a főhős, Ted idióta főnökeként emlékezhetnek rá az Így jártam anyátokkalból. Ez volt az ő kategóriája, jól tudott hozzá fintorogni, szerencsétlen képet vágni, és ebből remekül meg is élt. Amíg meg nem unta, hogy mindig csak sitcomokkal és vígjátékokkal keresik meg, és ekkor kereste meg egy bizonyos Vince Gilligan, aki egy átlagos kémiatanárról akart sorozatot készíteni, aki egy furcsa fordulatnak köszönhetően belevág a metamfetamin gyártásába, majd rettegett drogdíler lesz. Gilligan nem akarta a főszerepet igazi sztárra bízni, neki egy ismert arc kellett, aki eddig teljesen más csinált – akárcsak Walter White a sorozatban. Cranston igent mondott, a Totál szívás (2008) pedig az egekbe repítette, és kiderült az, amit Gilligan előre látott, hogy micsoda isten adta tehetségről van szó. És innen egyre csak jöttek a komoly szerepe – lásd Godzilla (2014), az Oscar-jelölést érő Trumbo (2015) vagy a Wakefield (2016) -, Bryan Cranston pedig a legnagyobbak között találta magát, és ott is fog maradni.

Kristen Stewart

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Kristen Stewartnak az Alkonyat (2008) előtt is volt karrierje, sőt, remek alakításai voltak, például a Pánikszobában (2002), ahol volt olyan jó, mint Jodie Foster, de a tinivámpír franchise mindent megváltoztatott. Kristenből Bella lett, a földből pedig kinőtt több millió rajongó, akik imádták, ha a filmbéli karakterre hasonlított, és gyűlölték, ha valami mást tett. Talán ő sem ilyen karrierről álmodott, de az Alkonyat az élete része lett, összesen négy filmben vitte a tinilányt, aki a sápadt vámpír és a kigyúrt vérfarkas között ingadozik, és a végén nagyon, de nagyon szeretett volna valami mást csinálni. Bármit, ami más. És azóta is ezt csinálja, ettől a karaktertől akar megszabadulni, olyannyira, hogy nem is olyan rég már olyan európai művészfilmekben is szerepelt,  mint a Sils Maria felhői (2014) és A stylist (2016), csak azért, hogy NE legyen népszerű. És sokan vannak, akik nem szeretik, de az a tippem, hogy ő ennek kifejezetten örül. Legutóbb egyébként a Seberg (2019) című életrajzi filmben mutatta meg, hogy igenis jó színésznő…

Liam Neeson

Szoktuk mondani, és nyilván nem véletlenül, hogy Liam Neeson az elmúlt bő tíz évben mást sem csinált, mint az Elrabolva (2008) különböző verzióit, folytatásait, utánérzeteit, de gondoljunk bele, mekkora szám volt az, amikor az elismert drámai színész egyszer csak úgy dönt, hogy 56 évesen akciósztár lesz, és meg is csinálta! Lehet, hogy a kevésbé sikerült folytatások elhomályosítják az első filmet, de ez akkor iszonyú nagyot szólt. Ráadásul úgy, hogy ez az akciósztár figura a maga „különleges képességeivel” kifejezetten rá volt szabva, egy brutális gyilkológép, akinél nem a látvány, hanem a hatékonyság volt a döntő. Mindezt a Schindler listája (1993) Oscar-jelölt színésze, a csodálatos A misszió (1986) főhősétől – nem semmi!

Jordan Peele

Peele ma a legmenőbb rendezők egyike, ráadásul a legmenőbb afro-amerikai rendező és producer egy olyan korban, ahol egyre nagyobb közönsége van magának az afro-amerikai témának. A Tűnj el! (2017) című zseniális horrorral lett egyik napról a másikra megkerülhetetlen, amit a hasonlóan erős Mi (2019) követett, miközben producerként és íróként a Csuklyások – BlacKkKlansman és a Kampókéz remake megszületése, illetve a Lovecraft Country című sorozat születésénél bábáskodott. Pedig nem lehetett őt mindig ilyen komolyan venni, sőt. Peele komikusként kezdte a karrierjét, legismertebb „formációja” a Key & Peele (2012) című sorozat, amiben a Key Keegan-Michael Key-t jelöli, és akivel iszonyú vicces szkeccseket rakott össze mindenféle témában, de ezernyi rajzfilmhez adta a hangját – ő volt a Nyuszi a Toy Story 4-ben, de a Bob Burgerfalodájában is részt vett. A nagyon bájos vígjátéksorozat, a Családom, darabokban is ott szerepel a filmográfiájában – ő volt Colleen érzelmileg is sérült vőlegénye – aztán egyszer csak megrázta magát, és valami igazán komolyba vágta a fejszéjét. Na jó, teljesen nem hazudtolta meg magát – a Tűnj el!-ben ő adta a haldokló szarvas hangját!

Matthew McConaughey

Igen, ő volt a szörfös csávó, aki minden filmjéhez félmeztelenre vetkőzött, hogy láthassuk, milyen izmos napbarnított a teste, és aki szinte kizárólag romantikus vígjátékokat csinált, olyanokat, mint a Szeretném, ha szeretnél (2001), a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt (2003) vagy az Anyám nyakán (2006), amik tök egyformák és teljesen felcserélhetőek voltak. Amikor nem forgatott, akkor Matthew elment szörfözni vagy dobolt, a tengerparton is csinos csajokat hajtott, ő volt az élet királya. Aztán vagy rájött, vagy szóltak neki, hogy a színészet több is lehet, mint jól kinézni. Az első komoly filmje Az igazság ára (2011) volt, bár ez még csak egy hagyományos thriller volt, aztán a Gyilkos Joe-ban (2011) egy egész sötét oldalát mutatta meg, A Wall Street farkasában (2013) pedig elég volt neki pár perc, hogy a film legemlékezetesebb alakítását nyújtsa. És aztán jött a Mielőtt meghaltam (2013), amiben nem azért volt jó, mert a súlyos AIDS-beteg gyógyszercsempészként majdnem 20 kilót fogyott, hanem egyszerűen baromi jó volt. Oscart is kapott érte, meg mindenféle más díjat!

Ryan Reynolds

Reynolds mindig is vicces és mindig is jóképű volt, amivel kellemes vígjátéki karriert lehet építeni, de sosem volt igazán megjegyezhető. Igaz, volt egy fanyar, kicsit piszkálódós humora, aminek például a Buliszervizben (2002) vehette hasznát, de általában romcomokra használták, mert másra nem is nagyon tudták, mert amikor komolyan vette magát, mint a Penge: Szentháromság (2004), akkor az valahogy nem volt hihető. Jöttek is az aranyos vígjátékok, mint a Csak barátok (2005) vagy a Nász-ajánlat (2009), miközben ő azért próbálkozott mással is, például a szuperhősfilmmel, de a Zöld Lámpásból (2011) nagy bukta lett. Igen ám, de volt egy korábbi, nyúlfarknyi szerepe az X-Men kezdetek: Farkasban (2009), mint Deadpool, a mutáns bérgyilkos, és azt valamiért nem tudta elengedni, és milyen igaza volt! Addig hajtott, addig dörömbölt a különböző ajtókon, amíg a Deadpool (2016) zöld utat nem kapott, és itt már egy egészen új személyiség volt: maradt a tiszteletlen, sokszor bizarr humor, de ehhez már korhatáros, vértől tocsogó tartalom járt, és ez baromi jól állt neki – és ekkor lett belőle igazi sztár. Ezt a formát a Sokkal több mint testőrben (2017), majd a Deadpool 2-ben (2018) is hozta, és nem nagyon lehet megunni.

Steve Carell

Íme, egy újabb komikus, aki képes volt elérni, hogy végre komolyan vegyük. Igaz, az is eltartott egy darabig, mire Carell egyáltalán befutott: 43 éves volt, amikor megkapta a 40 éves szűz (2005) főszerepét, és ugyanekkor osztották rá az amerikai Office főnökének szerepét. Sztár lett, és el is árasztották ajánlatokkal, mindegyikben csetlő-botló átlagembert kellett alakítania, amolyan amerikai Mister Beant. Ilyen volt a Zsenikém - Az ügynök haláli (2008) vagy a vállalhatatlan Gyógyegér vacsorára (2010) meg egy rakás másik, és én tökéletesen megértem, hogy miért unt rá ezekre. Mert ráunt, és jól tudott váltani. Amihez jött egy remek film is, a Bennett Miller rendezte, valós történet alapján készült Foxcatcher (2014), amiben egy sötét, beteg lelkű milliárdost alakított – annyira jól, hogy egyrészt Oscarra jelölték, másrészt soha többet nem kellett idétlen vígjátékokban bohóckodnia. Hasonlóan jó volt A nagy dobásban (2016) kiábrándult pénzügyi szakértőként, az Isten hozott Marwenben (2018) pedig egy összetört és megalázott, ezért különös mesevilágban élő férfit alakított, rendkívül meggyőző módon. A vidám oldalát azért nem ásta el örökre - Gru karakteréről végig nem mondott le a rajzfilmekben.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu