Kenyeres Bálint bemutatkozó nagyjátékfilmjének forgatókönyvét már 2011-ben díjazták, de a kész - az önmagát Észak-Afrikában kereső svájci üzletemberről szóló - film csak most kerülhetett elénk. Megérte várni.
Van abban valami teljesen különös, hogy szinte egy időben mutatják be két nemzetközi hírű, fiatal magyar rendező nemzetközi koprodukcióban készült, régóta várt munkáját, Nemes Jeles László Napszálltáját és Kenyeres Bálint Tegnapját, és még bizarrabb egybeesés, hogy mindkettőben főszerepet játszik Vlad Ivanov. Egy, a nagyközönség számára gyakorlatilag ismeretlen, a szakma által régóta elismert karakterszínész (Toni Erdmann, Anyai szív, Rendészet, nyelvészet), akire amúgy nem szoktak főszerepet osztani. És azt is tegyük hozzá gyorsan, hogy mindkét film abszolút öntörvényű, rengeteget kockáztató darab.
A kisfilmjei révén már ismert, de első nagyjátékfilmjét elkészítő Kenyeres (A repülés története, Before Dawn, Zárás) óriásit kockáztat már ott, hogy filmjét nem ismerős közegben, hanem Marokkóban forgatta. Meg is szenvedett vele, árvízzel, ellenséges bennszülöttekkel, skorpióinvázióval kellett megküzdeni, de ez a dolog logisztikai része. Az igazi rizikó az, hogy egy számára is ismeretlen, idegen terepen mozog, akárcsak hőse, Victor Ganz, az 50-es éveiben járó, sikeres – tehát enyhén arrogáns, túlságosan is magabiztos - svájci üzletember, aki nyugtalanító híreket kap cégének észak-afrikai építkezéséről. Azonnal a helyszínre siet, hogy kezébe vegye az irányítást, de kiderül, a probléma vagy megoldódott, vagy nem is létezett, ő mégis ott marad. Este elmegy egy külvárosi bárba, ahol látni vél egy nőt, akinek a nyomába ered, de csak bajba keveredik. Megverik, kirabolják, majd előkerül egy fenyegető, kopasz úriember, aki egy tengerparti motelt akar tőle megvenni, amit már húsz éve nem is látott, és lassan kiderül, hősünk annak idején itt élt, és szeretett egy lányt, akit nem is igazán ismert, mégis mániákus módon ered a nyomába.
Ganz bejárja az egész országot, a luxusszállodától a sikátorig, a nagyvárostól a tengerpartig, majd a sivatagig – ami fantasztikus lehetőség Fillenz Ádám operatőr számára -, miközben hol segítőkész, hol ellenséges, hol bizarr alakokkal találkozik. És az elegáns üzletember lassan darabjaira esik szét. A legvégére marad az arroganciája, mert még pénz, telefon és autó nélkül is rátarti, követelőző, és csak akkor veszíti el ezt is, amikor szembesülnie kell az igazsággal. Vagyis azzal, hogy nincs igazság, mert a történetet visszafelé hámozva derül ki, hogy a múlt, vagyis a címbéli TEGNAP csak egy tudattalan konstrukció, egy megszépített lázálom. És ez olyasmi, amiről okos, művelt emberek nagyon hosszan el tudnának vitatkozni, amit filozófiai síkon is szépen darabjaira lehet szedni, majd újra összerakni. Ami nagyon szép dolog, de nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogyan működik mindez számunkra? Látjuk-e a hol szenvtelen, hol mániákusan kutató és követelőző, barátait is veszélybe sodró középkorú pasas mögött megbúvó emberi drámát? És itt Kenyeres megint óriásit reszkírozott, ugyanis nem tette hősét kedvelhetővé – legfeljebb megérthetővé. Victor Ganz mániákus kutatása valami furcsa egzisztencialista pokoljárás, delíriumos megtisztulási folyamat, még akkor is, ha ezzel egyre mocskosabbá kell válnia. És ez működik, ha az embernek van türelme a szaggatott, kevés párbeszéddel működő – az arab dialógusokat nem is feliratozzák, nincs is rá szükség – történethez, ami oly sokáig csak kérdéseket tesz fel, és egyre távolabb visz a megoldástól, viszont gyönyörű, rendkívül emberi lezárást kínál fel kárpótlásként.
A Tegnap egyben Vlad Ivanov filmje is, aki elképesztő profizmussal, átéléssel és pontossággal hozza karakterét. Van egy pont, ahol régi, kezdetben semmitmondó polaroid képeket nézeget, majd a fotók egyre személyesebbé, egyre intimebbé válnak, és filmben rég mutatták meg ennyire jól, milyen az, ha valami szíven üt, annyira, hogy alig tudsz felállni tőle a székből. És ez az ember ugyan fel tud állni a székből, de onnantól már nem önmaga. Ivanov, aki ugyan román állampolgár, de lipován nemzetiségű, vagyis orosz ortodox óhitűek leszármazottja, nem játssza túl mindezt, csak annyit ad a figurához, amennyit kell, de nem is fél kivetkőzni önmagából, ha azt megköveteli a szerep. Ő az a típus, aki teljesen átlagos külsővel is mindig emlékezetes tud lenni, és ez isten adta adottság. Irigylem is érte!
Értékelés. 8/10
