Terminátor: Sötét végzet – Tök felesleges, de szórakoztató folytatás

Új veszély fenyegeti az emberiséget, új alakváltoztató robot érkezik a jövőből, hogy egy új megváltót töröljenek el a föld színéről, de régi arcok szállnak velük szembe és a recept is a régi.

Ember legyen a talpán, aki fejből tudja az összes Terminátor-film – és a Sarah Connor krónikái sorozat – összes történéseit és főleg idővonalát, beleértve az alternatív és/vagy lezárt jövőket, a megtörténtté tett valóságot és hasonlókat. Nem könnyű dolog, különösen úgy, hogy az első két rész után történeteket jótékony módon részben vagy egészben törölte az emlékezetünk, ám az ilyen szériák nem múlnak ki szép csendesen, de nem ám! Pláne most, hogy az eredeti rendező és ötletgazda, ma már csak producer James Cameron úgy 20 év után visszaszerezte a franchise felettijogot, és egyszerre zárta rövidre és kezdte újra az egészet. A Terminátor: Sötét végzet ugyan is nem a soron következő folytatás, hanem A Terminátor 2. - Az ítélet napja eseményei után játszódik, minden mást, ami ebben az univerzumban azóta történt, félretolva.

Vagyis ott tartunk, hogy Sarah Connor megmentette a világot, nincs többé Skynet, valaki mégis meg akar ölni egy csinos, kedves, de tök átlagos mexikói lányt. Az illető a jövőből érkezett, akárcsak az a sportos lány, aki meg akarja védeni a másik lányt. Az előbbi a Rev-9 szérianevet viseli, cseppfolyós alakváltó, akinek van egy krómozott fekete fémváza is, amiről kedvére le tud válni, és akkor a két rész külön is operál, az utóbbi felturbózott embernek mondja magát, gyors, erős, de nem sebezhetetlen. Első összecsapásuk döntetlenre végződik, majd a mexikói lány, a Grace névre hallgató jövőbeli katonanő, illetve a hirtelen felbukkanó Sarah Connor menekülőre fogják, majd eljutnak a már nyugdíjas régi Terminátorig, hogy tényleg mindenki ott legyen, aki számít. Én pedig a végére elkezdtem sajnálni szegény Rev-9-et, aki ellen már ilyen sokan lettek nagy hirtelen.

És igen, a Sötét végzet minden szempontból egy zsúfolt film. Zsúfolt, mert az új John Connort védők egymást lökdösik arrébb, hogy ki védje jobban, gyorsabban, hatékonyan, zsúfolt, mert sok fontos karakterünk van, és zsúfolt, mert irdatlanul sok benne az akció. Két tüsszentés között egy tízperces csihipuhi van, itt köszönés helyett lőnek, ebéd helyett robbantanak, a kettő között meg jöhet egy kis kaszabolás, mivel Rev-9 fémpengévé tudja változtatni a karjait. És ami azt illeti, az első akciójelenetek nagyon ott vannak: Grace és az ellenség első összecsapása, és az azt követő autós üldözés még akkor is hihetetlenül izgalmas volt, ha egyes részeit az előzetesekben már többször is ellőttek. Ám ahogy haladunk előre, és ahogy Tim Miller rendező (Deadpool) egyre nagyobbat akar dobni, úgy válnak az akciójelenetek egyre kevésbé izgalmassá és önismétlővé, és úgy veszi át a CGI az uralmat, és ilyen szempontból ironikus, hogy minden technikai fejlődés ellenére az 1991-es Terminator 2 sokkal jobban nézett ki, pedig a számítógépes effektek akkor még gyerekcipőben jártak.

Pedig Miller mindenképpen annak a filmnek a lényegét akarja megragadni, azért jött vissza Linda Hamilton a lestrapált Sarah Connorként, azért van itt újra Arnold Schwarzenegger megkopott Terminátora, de, bár jó látni őket és kapnak is pár jó pillanatot – főleg Schwarzi! -, a fiatalok mégis izgalmasabbak. Gabriel Luna pont azért jó az új halálosztóként, amiért Robert Patrick olyan jó volt: teljesen átlagos, sőt, megnyerő a külseje, de ott van benne a fenyegetés, a szupererő, a bármikor kirobbanó erőszak, Natalia Reyes pedig kellőképpen elszánt a megmentésre váró lányként, de, ahogy borítékolható volt, ezt a műsort Mackenzie Davis viszi el. Ő a jövőből jött, megannyi sebhelyet és műtéti heget viselő, sokat látott lány, és elképesztő fizikalitással csinálja végig a filmet.

Nyilván itt nem a párbeszédek vagy a kifinomult karakterépítés kapnak főszerepet, arra itt sem hely, se idő nincsen, itt jelen kell lenni a legnagyobb intenzitással, éreztetni, mit tudsz, és Davies mindezt úgy hozza le, hogy a széria olyan órásai között kell kiverekednie a helyét, mint Hamilton és Schwarzenegger, és ezért le a kalappal előtte. Elsősorban miatta olyan szórakoztató az új rész, ami ugyan semmit nem tesz hozzá a Terminátor mitológiához, a története olykor bántóan elmaszatolt – az emberiség új ellenfelének kitalálásakor például kicsit sem erőltették meg magukat -, de nézni azért jó.

Értékelés: 7/10

Parno Graszt lemezbemutató koncert a Müpában február 14-én!