Tied a világ - Mindenki anyutól retteg

  • Vízer Balázs

A franciák is tudnak olyasmit csinálni, mint Guy Ritchie régen, legalább annyi zakkant szereplőt és trükkös csavart tudnak felmutatni, és megkapjuk mellé Vincent Casselt és Isabelle Adjanit, de miért olyan tejbetők a főhős?

Ki hinné, hogy még ma is koppintják Guy Ritchiet? Ki hinné, hogy egy ambiciózus francia filmes majdnem húsz évvel a Blöff bemutatása után pont azt az angol rendezőt koppintja, aki legsikeresebb munkáiban azt a Quentin Tarantinót másolta, aki maga is mindenhonnan kölcsönzött? Pedig  Romain Gavras nem egy tehetségtelen kezdő, baromi sikeres reklám- és kliprendező, és egész estés filmmel is letette már a névjegyét. Ez volt a kissé zavaros, de nagyon erőteljes, erős anarchista felhangokkal rendelkező Eljő a napunk (2010) Vincent Cassel főszereplésével, és Gavras most újra Cassellel dolgozik, de a két filmben a színészen kívül az égvilágon semmi közös nincsen.

Mert ez a Vincent Cassel nem az a Vincent Cassel, ez egy tutyimutyi, mindenféle összeesküvés elméletben hívő, kiégett gengszter, mármint akit játszik, egy olyan pasas, aki szinte végig háttérben marad, és le a kalappal a színész előtt, hogy ezt bevállalta és következetesen végigcsinálta. Helyette a Tied a világ központi figurája egy olyan srác, aki nem éppen főszereplő alkat. Farés, vagy, ahogy franciásan hívja magát, Francois piti drogdíler, aki még mindig az anyjával él és annak élettársa – a már emlegetett Cassel – a partnere a bűnben. Farés álma, hogy jó útra térjen, és egy jégkrém franchise-t vigyen Marokkóban, de anyuka lenyúlja az erre spórolt pénzt, részben azért, mert ő eleve ilyen, részben azért, hogy maga mellett tudja fiacskáját, aki szerinte amúgy sem boldogulna egyedül. És innentől minden arról szól, hogy meglássuk, a srác igenis boldogul a dögös mami nélkül is.

Nem boldogul, persze, mert puha és egy balfácán, ami egyrészt vicces, másrészt kínos pillanatokat szül, harmadrészt felveti a kérdést, miért is szurkoljunk neki, amikor minden kifut a kezéből. Kifut a spórolt pénz, egy spanyol drogmeló egy bunkó skót nagybani kereskedővel, és persze nem bír sem anyuval, sem a nagyszájú csajjal, aki úgy tetszik neki. És persze ismerjük a dörgést, tudjuk, hogy a végére azért összeszedi magát, és mi várjuk a fordulatokat, amik elvezetnek idáig. Fordulat akad bőven, van izgalom is, és mivel Gavras – aki a nagy Costa-Gavras kisfia, amúgy – nem véletlenül edződött reklámon és M:I:A meg Jay-Z videoklipeken. Minden kép tökéletesen meg van komponálva és bevilágítva és bemozgatva, a kamera úgy kíséri végig a szereplőket, hogy az tényleg parádés, amihez remek színvilág jár – nem véletlenül járunk a spanyol tengerparton, de Gavras a francia lakótelepet is építészeti csodaként tudja bemutatni, és akkor még nem beszéltem a zenéről, mert az olyan tökéletes egységet alkot a látvánnyal, hogy az parádés!

Csak a szereplőket nehéz megszeretni. Mert azt ők is hozzák, amit egy korai Guy Ritchie film karakterei, hogy extravagánsak, mindenféle hülyeségük van és marhaságokat beszélnek, csak nem mindig válnak TÉNYLEG érdekessé vagy szimpatikussá. nagyjából fele-fele az arány, van, akit sikerült eltalálni, van, akit sokkal kevésbé. És ettől billeg sok minden, és sajnos a főhős a kevésbé eltalált karakterek között van. Elhiszem, hogy Karim Leklou jó volt a zseniális A prófétában (2009), de én csak Tahar Rahimra és Niels Arestrupra emlékszem, őt meg sem jegyeztem. Nyilván nem véletlen, ez a kicsit bamba, pufók srác nem az a típus, akinek drukkolni szokás, és igen, van olyan rendező, aki pont ezzel tud dolgozni a feje tetejére állítva az elvárásainkat, de Gavras nem ilyen rendező. Még szerencse, hogy ott van mellette Vincent Cassel és a francia film egykori ragyogó csillaga, a még most is szép Isabelle Adjani – korának Monica Belluccija, ha pont Cassel miatt szabad ezzel a hasonlattal élnem.

Értékelés: 6/10