Tizenkilencre lapot húzni - A martfűi rém kritika

  • Vízer Balázs

A Jász-Nagykun-Szolnok megyei kisváros a hatvanas években főleg cipőgyáráról és sorozatgyilkosáról volt híres. A filmben mindkettő megjelenik, de a gyilkos viszi a prímet.

Retró krimit készíteni hálás feladat, mindkettő „komponensre” nagy kereslet van, és egyformán lehet a nosztalgiára és az izgalomra építeni. Sopsits Árpád (Torzók, Céllövölde) rendező élt is a lehetőséggel, remek filmet rendezett a remek alapanyagból, majd a jól működő történetre rápakolt olyan felesleges elemeket, amik zavarossá és túlbonyolítottá tesznek mindent. De ne szaladjunk előre, lássuk mi is történt annak idején Martfűn!

1957-ben brutálisan meggyilkolnak és megerőszakolnak egy fiatal nőt, de hamar megkerül az elkövető. A zavartan viselkedő férfi beismeri tettét, majd halálra ítélik, de végül életfogytot kap, ám néhány év múlva újabb női holttestek kerülnek elő, és akad olyan nő is, aki szerencséjének vagy ügyességének köszönhetően túlélte a támadást, de a sötétben rátörő férfiról nem tudott használható személyleírást adni. Filmünk innen indul ki, és mint film, számos ponton él az alkotói szabadság lehetőségével – ez önmagában egyáltalán nem gond – és a középpontba az ügyben nyomozókat helyezi. Ott van a karrierista, időközben a megyeközpontba került rendőrfőnök (Trill Zsolt), a Martfún ragadt, megkeseredett, enyhén alkoholista nyomozó (Anger Zsolt) és az ügyet kivizsgálni érkező, fiatal, lelkiismeretes ügyész (Bárnai Péter), akik között folyamatos ellentét feszül, és nem mindegyiknek érdeke megtalálni a gyilkost.

Eközben megismerjük a gyilkost, előkerül két családi szál is, és egy kicsit bepillantást nyerhetünk a cipőgyár életébe is – a gyárat eredetileg a Bata létesítette, majd itt készül azóta is a Tisza cipő. És megtapasztalhatjuk a gyilkosságokat és támadásokat, amiket Sopsits egyre magabiztosabban és egyre torokfeszítőbben ábrázol, ahogy magához az elkövetőhöz is egyre közelebb kerülünk. Látszik, hogy a rendező valóban meg akarta érteni, mi motivál egy kéjgyilkost és ehhez Hajduk Károly, aki végig kelet-európai Edward Norton üzemmódban működik, remek partner – és ez most nem spoiler, mert viszonylag hamar kiderül, kiről van szó, bár a reveláció így is tartogat egy komoly és jól elhelyezett meglepetést.

A Trill Zsolt és Anger Zsolt rendőrpárosa is nagyszerű – ők persze bármit el tudnak játszani, a veszély náluk legfeljebb az lehet, hogy az elmúlt években túl sokszor látjuk őket -, és a női szereplők is remekek, különösen Balsai Mónika, Sopsits és operatőre, Szabó Gábor nagyszerű atmoszférát teremtenek, ám végül mindent túlbonyolítanak. A gyilkosságok és a félresikerült nyomozás története önmagában is izgalmas, jók a karakterek és korhűség is rendben van, de túl sokat akartak ebből kihozni. Értjük, hogy a hatvanas években mindenhol ott volt a politika, értjük, hogy egy rendőr nem lesz izgalmas, ha nincs háttértörténete, de A martfűi rém felesleges, a sztorit visszahúzó hatalmi játszmákkal fejel meg mindent, amit ráadásul hosszan, nehézkesen erőltet rá a filmre. Ráadásul az indokoltnál többször kell gyilkosságot végignéznünk az elejétől a végéig, és egy nagyon kevéssé hihető fordulattal gyilkos egy olyan áldozatot is „kap”, ami túl sokat csavar az eseményeken. Értenénk mindent enélkül is, kár volt a már nyerő filmre újabb lapot húzni.

És egy dolgon hosszan elgondolkodtam, miközben a filmet néztem. Le a kalappal, azok előtt az ismert és ismeretlen színésznők előtt, akik hajlandók áldozatot játszani, eljátszani a megtámadottat és visszatartott lélegzettel tűrni, ahogy a „gyilkos” a dolgot végzi rajtuk. Borzasztó lehet, pláne tudva, hogy az adott jelenetet többször is fel kell venni – például mert nem jól villan meg a kés pengéjén a holdfény -, és azt is tudva, hogy esélyes, hogy az anyag végül a vágóasztalon végzi. Borzasztó dolog lehet, pedig csak munka.

Szerintünk: 7/10

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás