Túl hosszú és csak mérsékelten félelmetes az Az 2

  • Szűcs Gyula / PORT.hu

Felnőttekkel már nem olyan izgalmas a gyilkos bohóc elleni harc, mint két éve a bringázó gyerekcsapattal.

Kiknek ajánljuk? Stephen King, James McAvoy és Jessica Chastain rajongóinak. És persze azoknak, akiket semmiféle hangzatos című kritika nem tántoríthat el attól, hogy megnézzék a kedvenc horrorfilmjük folytatását.

Szörnyen jó horror lett az új Az!

Ezt írtam szinte napra pontosan két évvel ezelőtt minden idők egyik legjobb Stephen King-filmjéről, az Azról. Ami azóta nem mellesleg minden idők legtöbbet kaszáló horrorfilmje lett a maga szerény 700 millió dolláros bevételével – a második rész viszont nem az első film hihetetlen sikere miatt került most a mozikba. Hanem azért, mert a borzongatás nagymestere, Stephen King eredetileg is úgy írta meg ezt a történetet 1100 gépelt oldalon (nálunk Az 1-2-ként, két kötetben jelent meg), hogy két idősíkban játszódjon, és a kisvárosi gyerekekből lett, kicsit furcsa felnőttek kénytelenek legyenek 27 évvel később is visszatérni Derrybe, legyőzni a Pennywise bohóc képében randalírozó, emberevő ősi entitást. És ezzel máris elérkeztünk az Az: Második fejezet egyik legnagyobb hibájához.

A közönségkedvenc gyerekszereplők kevés flashback jelenetet kaptak, a  felnőtt főszereplők viszont nem lettek olyan szerethetőek, mint a fiatal kiadásaik.

Félreértés ne essék, James McAvoy végig kiválóan hozta a dadogós bandavezért, Billt, aki felnőttként bestseller horrorszerzőként írta ki magából az átélt borzalmakat. Bill Hader is nagyon szórakoztató, mint a csapat SZTK-szemüveges mókamestere, aki annyi hülye viccet mondott gyerekkorában a haverjainak, hogy végül cinikus stand up komikus lett belőle. De legalább ugyanennyit lehetett nevetni James Ransone hipochonder lúzerén, aki idegességében még a feleségét is anyának hívja, Isaiah Mustafa pedig ahhoz képest igen emlékezetes alakítást nyújt a Pennywise rémtetteitől megzakkant könyvtárosként, hogy korábban mindig csak úgy emlegették: ő az Old Spice-os fickó a reklámokból.

Meglepően harmatos színészi játékot nyújtott viszont Jessica Chastain: nagy szavak, tudom, de a fiatal énje, Sophia Lillis simán lejátszotta a vászonról! Szegény Jay Ryan meg sokszor olyan volt, mintha ott sem lenne, pedig pont az övé az egyik legnagyobb változáson áteső karakter, Ben, aki egy folyton kicsúfolt, duci kis zseniből lett jóképű amorózó és dúsgazdag sztárépítész. Bill Skarsgård persze szokás szerint nyomasztóan jó az elálló szemű, hibbant kacajú Az szerepében – egészen addig, amíg ő maga van a bohócmaszk alatt, és nem változik át valami egészen elképesztően beteg entitássá. És itt a második kapitális baki a filmben.

Az Az 2 szörnyátváltozásai sajnos egyáltalán nem félelmetesek, sokszor már-már alulról súrolják a ZS-kategóriás horrorok ócska CGI-jeleneteit.  

Pennywise gonoszkodásának hatására például életre kel a Derryben álló Paul Bunyan-szobor, aki egy barátságos, favágó óriás az amerikai folklórban. Ez a CGI-trükk viszont esetlen és béna, egyetlen percig sem hittem el, hogy a behemót elől menekülő, halálra rémült Richie élete veszélyben van! Hasonlóan röhejes volt a két méter magas, szikkadtra száradt zombi öregasszony a térdig lógó melleivel, pedig az ő tombolását egy igen-igen jól megkomponált, fullasztóan feszült rész készítette elő – bár ez inkább a gonosz által megszállt, kedves nénikét alakító Joan Gregson érdeme, mintsem a jelenetben szintén szereplő Jessica Chastainé (lásd a lenti trailert).

Van egyáltalán valami, ami jó a filmben? Igen, a hangulata!

Stephen King regényeit azért falja évtizedek óta a fél világ, mert ő a karakterábrázolás és a hangulatteremtés királya. King mindig ráérősen, bő lére eresztve mutatja be a történetei helyszínét (ami többnyire egy olyan Isten háta mögötti kisváros, mint Derry, Castle Rock vagy Jerusalem's Lot) és a főszereplőit, akik közönséges halandókként lesznek a természetfeletti erők játékszerei. A rettegés nagymestere azonban ritkán éri be ennyivel: nála szinte mindig az a sztori vége, hogy a békés kisváros valójában szörnyű titkokat rejt a felszín alatt, és a szadista apa vagy a gyermekét túlszerető, bigottul vallásos anya sokkal gonoszabb szörnyeteg, mint egy-egy feltámadt macska, vérgőzös agyú kutya vagy gyerekzabáló bohóc.

Az Az 2 azon túl, hogy profin felvonultatja a King-regények összes toposzát, egy nagyon szépen megírt és fényképezett, tanulságos felnőttmese az ártatlan és boldog (vagy egyes esetekben pont hogy nem is annyira ártatlan és boldog) gyermekkorról, ami, ha nem vigyázunk, szempillantás alatt kifakul az emlékezetünkből a felnőttkor szürke hétköznapjaiban. Gary Dauberman forgatókönyvíró és Andy Muschietti rendező nagyon ügyesen átmentették ebbe a közegbe a manapság már elképesztő méreteket öltő, '80-as évek retrólázat. Az Az gyerekcsapata eredetileg ugyanis Stephen King gyerekkorában, az amerikai kapitalizmus aranykoraként is emlegetett '50-es években csapott össze először Pennywise-zal, hogy aztán 27 évvel később, King írói karrierjének első nagy aranykora idején, 1985-ben végleg legyőzzék.

Muschiettiék viszont eltolták a történet időpontjait újabb 27 évvel. A Derryben történt borzalmakra már nem emlékező, a 2010-es években már felnőttként robotoló szereplők a '80-as években átélt, jó és rossz emlékeiket újra felfedezve tudnak csak győzedelmeskedni a gonosz fölött. Mivel valószínűleg az Azra most leginkább az a 40 fölötti generáció a legfogékonyabb, akik a '80-as évek végén voltak gyerekek, az ő kedvükért a készítők a második részt is telepakolták szívmelengető retró utalásokkal, a játéktermi Street Fighter konzoloktól kezdve a moziban vetített Rémálom az Elm utcában 5-ön át az Elveszett fiúk című vámpírfilm poszteréig.

Azt viszont még az ütős hangulat és a kikacsintáscunami sem tudja feledtetni, hogy a 3 órás játékidő nagyon-nagyon hosszú, és a film humora sokszor bosszantóan debil...

Ezzel pedig az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg korábban csak végletesen különböző Stephen King-adaptációkat kaptunk (olyan kultfilmeket, mint A remény rabjai és a Halálsoron illetve olyan mozgóképes förtelmeket, mint a Maximális túlhajtás és a Langolierek), most egy színtelen-szagtalan, súlytalan, a legnagyobb jóindulattal is csak közepes King-filmmel kell beérnünk. Az Az 2 sajnos az első rész hiányában szinte érthetetlen, viszont már önmagában is iszonyatosan hosszú a maga 3 órájával, emellett mérsékelten félelmetes, néhány jelenete pedig kifejezetten blőd. Tipikus két szék között a padlóra (vagyis inkább egy kihegyezett karókkal teli verembe) esés. A belassított, szépelgős romantikus jelenetek miatt horrornak túl nyálas, romantikus coming of age filmnek viszont nagyon is ijesztő, így a megtekintését igazából csak retróhívőknek és King-rajongóknak ajánljuk. Nekik viszont nagyon!

Ítélet: 6/10