Túrós tészta macskaalommal – El a kezekkel a Papámtól!

Dobó Kata filmje az agyoncukrozott mesék klisés darabja, amivel talán nem is lenne baj. De csak sikerült belerondítani.

Ősi ellentét, ki hogyan eszi a túrós tésztát. Van, aki édesen, cukorral meghintve szereti, mások csak  sósan hajlandóak megenni, a legmegátalkodottabbak pedig cukorral és  - Lusta Dicket idézve - szalonnával... sok szalonnával. Míg csak világ a világ, kibékíthetetlen marad e két (három) tábor (felkészül a káposztás cvekedli fogyasztói kör a szerk.), és mindegy, melyik oldalon állsz, aki máshogy eszi, az csak valami förtelmes pokolbéli teremtmény lehet.

Így van ez a filmekkel is. Sokan szeretik a már-már (vagy ténylegesen) émelyítő tündérmeséket, amiben minden rózsaszín, a gonosznak egyetlen jó tulajdonsága sincs (bár gonoszsága azért kedves komiszkodás a valódi gonoszsághoz képest), a jók makulátlanok, bűbájosak, a mesebeli nehézségeket hősiesen legyűrik, és boldogan élnek, míg meg nem halnak, de azért előtte még illik tartani egy pompás esküvőt, vagy megnézni a színpompás naplementét, esetleg kirohanni valaki után a repülőtérre. 

És nincs is ezzel semmi baj. Annyi szemét kavarog körülöttünk, hogy muszáj valamibe kapaszkodni, ha máshogy nem megy, legalább hazudjunk magunknak egy szép világot. Aztán ezt lehet jól és lehet rosszul is csinálni, bár ha valóban meséről van szó, akkor úgyis a gyerek véleménye a döntő, a moziba a szülő ilyenkor muszájból megy, és ha szerencséje van, ő is ugyanolyan jól szórakozhat, mint a sarj.

Éppen ezért teljesen felesleges és káros dolog az előfeltételezés, hogy az El a kezekkel a Papámtól! tűzrevaló, mert giccses, túltolt, habos-babos, émelyítő, slejm, és így tovább, tehát nyilvánvalóan egy rakás szar.

Dobó Kata filmje tényleg agyoncukrozott és giccses, igen, még slejm is, de csak emiatt ne bántsuk, hiszen az ilyen filmeknek is helyük van a világban. Kategóriáján belül az El a kezekkel a Papámtól! jó néhány dologban remekül teljesít. Aztán van, amiben nem, de a jószándék még a bénázásokban is érezhető, egyetlen kivétellel – Csobot Adél, mindjárt te jössz.

Lakner Artúr Édes mostohája instant klasszikus, generációk könyvespolcán biztos helye van, és ebből a regényből merített a film, de olyan lazán kezeli az alapanyagot, hogy inkább ihletforrásként illő megjelölni. Hiszen mégis mit keresne ebben a történetben a Grincs? Pláne Csobot Adél??? 

A kis Dorka (Marczinka Bori) apja, az özvegy András (Bokor Barna), meglehetősen merev, nemigen ismeri az érzelmeket, ügyvédként mindössze a jog és az igazság iránt tud valami érzelemszerűséget mutatni, aztán egy szép napon bemutatja kislányának és háza népének újdonsült menyasszonyát, Violát (Pálmai Anna). Persze kettejük készülő frigye már a legelejétől nélkülözi a romantikát, azon kívül, hogy olykor egy légtérben tartózkodnak, semmi közük nincs egymáshoz, pusztán praktikus okokból akarnak egybekelni. A nő afféle tipikus gonosz mostoha, már a legelső percben azon mesterkedik, hogy eltüntesse Dorkát apja mellől (erre a puszta ellenszenven kívül kapunk némi magyarázatot, nyilván a pénz az, de igazából nem fontos), és el is éri, hogy a kislányt táborba küldjék. Ott aztán az ügyvéd úr megismerkedik a dalos kedvű Eszterrel (Csobot Adél...), és noha új neki, hogy egyáltalán érez valamit, hamar szerelembe is esik, és a gaz Viola mesterkedései ellenére összejönnek, hogy aztán ásó, kapa, nagyharang. Ugyan már, ez nem számít spoilernek, minden tündérmese ezzel végződik.

A forgatókönyv szépen felsorakoztatja az ilyenkor kötelező sablonokat, de Horváth András Dezső nem erőltette meg magát, nem tud sok eredetiséget felmutatni. A karakterek sincsenek  kibontva, mindegyiket készen kapjuk, amelyik némi magyarázatra szorulna, arról sem tudunk meg semmit, de egy ilyen klisékkel operáló filmbe még ez is belefér, hiszen ezekben a csillámporos történetekben úgysem érdemes lélektanilag precízen felépített, árnyalt szereplőket keresnünk. (Persze inkább forgatókönyvírói lustaságról van szó, de mert alapvetően értéket keresek a filmben, inkább azt mondom, ez sem a világ legnagyobb problémája.)

Ne is várjunk hát nagy alakításokat, a színészek rutinból hozzák a rájuk osztott sablonokat: Bokor Barna ügyvédje merev, és nincs sok köze a világhoz, Pálmai Anna teátrálisan rosszindulatú, a viharvert Elek Ferenc Kálmi szakácsa ügyefogyott és bohókás, Pindroch Csaba orvos figurája józan, Nagypál Gábor a Frici nevű varázsló-kertész-mindenesként afféle cirkuszi mutatványos módjára szórakoztató, Zsurzs Kati házvezetőnője a legjobb szereplő az egész történetben, ő még vicces is, a Dorkát alakító Marczinka Bori pedig aranyos – bár hozzá kell tenni, hogy a kislány olykor nagyon jól játszik, máskor meg olyan, mintha egy iskolai ünnepségen szavalna. 

A tábor alatti barlangban élő Hudák (Járai Máté) a film legmesésebb és legkülönösebb  figurája. Ahogy a többiekről, róla sem tudni semmit, csak annyit, hogy a helyi Grincsként utálja a gyerekeket, mert viháncolásuk lehallatszik a barlangba, és nem lehet tőlük nyugodtan aludni. Viszont a barlangja, a jelmeze, a felszínt kémlelő robotszerű gépezete mind-mind zseniálisak, mintha egy egészen más filmben lennénk. A látvány egyébként is remek: a jelmez- és díszlettervezők lubickoltak a sosemvolt kor megalkotásában, amiben a klasszikus magyar polgári élet és az ötvenes évek Amerikájának stílusjegyeit ötvözték a Disney-rajzfilmek esztétikájával, mindezeket úgy megvariálva, hogy egy részleteiben ismerős, ám soha nem létezett, színes mesevilágot alkossanak. A látványosnak szánt CGI sajnos már kevésbé sikerült: nyilván sok helyütt belenyúltak a felvételekbe, de amikor szándékoltan varázslatot látunk (nem idézőjeles, mert itt tényleg az), akkor a digitális trükkök nagyon leesnek a képről.

Nem mehetünk el szó nélkül a dalbetétek mellett sem – hogy jók-e, vagy sem, fene tudja, de az biztos, hogy senkinek nem lett volna hiányérzete, ha kimaradnak. Valószínűleg az vezette az alkotókat, hogy a mozik mellett a rádióba is bekerüljön az El a kezekkel a Papámtól! – és itt jön a képbe a már említett Csobot Adél. Nyilván a dalbetétek és egy plusz célközönség moziba csalogatása miatt fontosnak tartották mint termékelhelyezést, de azért na!

Mert maga a borzalom. A 96 foggal, eszelősen mosolygó, minden ízében természetellenes cukormérgezés, akinek semmi olyan színészi tálentuma nincs, ami ne indokolná, hogy visszazavarják a vokálba.

Még a leggyengébb gyerekszínész is nagyságrendekkel jobb nála. És Csobot Adél lenne a film Nagy Szerelme, a vágy titokzatos tárgya... Pedig ő a kulcsszereplő, rajta múlna, hogy elhiggyük: szegény ügyvéd úrnak meg kell szabadulni a boszorkától, hogy Dorka is új anyukát találjon, és boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

Tényleg sok mindent el lehet nézni Dobó Kata filmjének, még azt is, hogy nem akart kilépni az agyonkoptatott klisék közül, de Csobot Adélt nem. Olyan, mintha a túrós tésztába szalonna helyett macskaalmot tennénk. Akik cukorral meghintve szeretik, még azok is beláthatják, hogy ez bizony óriási dőreség.

 

 

A port.hu zenés műsorának vendégét legtöbben onnan ismerhetik, hogy szinte állandóan síkideg, csak ő nem alakul át tomboló zöld szörnyeteggé, mint Bruce Banner. Turai Barna sokat köszönhet ennek az oldalának, emiatt kaphatnak nagyobb teret komolyabb projektjei is.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu