Ugye boldog vagy? – Szórakoztató posztmodern giccsparádé

  • Vízer Balázs

Egy unatkozó lány keres minden estére új szállást és új partnert, miközben lehetetlen helyzetekben és pózokban elmélkedik mindenről, amiről elmélkedni divatos.

Én díjazom, ha egy rendező fütyül a néző elvárásaira, ha azokkal eljátszik, a feje tetejére állítja, ha szórakozik a közönséggel, ami természetesen nem ugyanaz, mint amikor konkrétan szarik rájuk, és csak magának készít filmet, mert egyszer meghívták egy fontos fesztiválra, és egy kritikus zseninek nevezte. A kettő nem ugyanaz, hiszen az elsőben pont a játékosság, a folyamatos önreflexió, a kreativitás a lényeg, ami pont a nézőnek szól, ha nem is minden nézőnek. Az Ugye boldog vagy? sem való minden nézőnek, sőt, sok olyan nézőnek sem való, aki azt hiszi magáról, hogy értékelni fogja, de ha sutba dobjuk minden elvárásunkat, ha nem teljesen, de tényleg teljesen előítéletek nélkül ülünk be a moziba, akkor nagyon kellemes meglepetés vár ránk.

Ahogy azt a film elején gyakorlatilag el is magyarázzák nekünk, bár ez más kontextusban történik, de akkor is, ez nem egy olyan történet, ami a filmekben lenni szokott, értsd más filmekben. Ennek nincs eleje és vége, nincs karakterfejlődés, csúcspont vagy tanulság, és senki sem jut el A pontból B pontba. Nincs is A pont és B pont, sőt, ez nem is egy igazi film, hanem egy lefilmezett és összevágott performansz, ami helyenként nagyon szórakoztató, és néha majdnem elgondolkodtató, de az utóbbiról majd később. Adott ugyanis egy melankolikus lány – az eredeti német cím is Das melancholische Mädchen -, akinek nincs hol aludnia. Nem is melankolikus, inkább letargikus, vagy unott, nem tudunk róla semmit, de azt mondja, egy regényen dolgozik, de sosem jut tovább a második fejezet első mondatánál, és azt is mondja, hogy sosem viccel, és mivel a viszonylag rövid játékidő végéig halálkomoly pofával és felhúzott szemöldökkel csinálja végig, muszáj hinnünk neki.

Vagyis hősnőnk minden estére új ágyat és új házigazdát keres, furcsa és kevésbé furcsa helyszíneken tűnik fel, összesen 15 rózsaszínnel leöntött epizódban. Jógastúdiókban, művészeti galériákban, buszmegállókban és idegenek ágyában látjuk, hogy aztán teátrális pózokba meredve elmélkedjen a modern társadalomról, a gyerekvállalásról, a politikáról, az önmegvalósításról és egy csomó mindenről, ami jól hangzik, és amiről az emberek beszélgetni szoktak. Gyanítom, hogy Susanne Heinrich rendezőnő-forgatókönyvíró főleg ismerőse beszélgetéseit jegyezte le, vagy beszélgetős műsorokból ollózott ki okosságokat, hogy aztán mindent idézőjelbe tehessen. Mert itt minden ironikusan hangzik el, mindent kikacsintva, szándékosan fals hangnemben mondanak el, vagy inkább mondanak fel. És persze lehet, hogy Heinrichnek igaza van, és tényleg nem lehet ma már újat mondani, vagy az is lehet, hogy ebben a nagy iróniafelhőben elrejtette a saját gondolatait, amik talán nem is sokban különböznek az itt elhangzottaktól, és az is lehet, hogy mindez csupán merő cinizmus.

Mert egy ilyen felállással, egy posztmodern giccsparádéval nem lehet hibázni, egy idézőjelbe nem lehet belekötni, és ha valaki mégsem vevő minderre, akkor rá lehet fogni, hogy nem érti a modernizmust, nem nyitott a posztmodernre, és itt szinte minden divatos címkét ellőhetünk. Én nagyrészt vevő voltam, kicsit kikapcsolt az előadás, a tulajdonképpen one man, párdon, one woman show-t fakó műszőr bundájában lenyomó Marie Rathscheck pedig szórakoztató jelenség, jól áll neki az unott cigarettázás – bár azt sem mondom, hogy a játékidő minden pillanata le tudott kötni. És mások is vevők voltak erre: a film a németajkú filmek fesztiválján, Saarbrückenben elnyerte a nemzetközi zsűri fődíját (Max Ophüls Prise) és az ökumenikus zsűri díját, szerepelt a Berlinale Kritikusok Hetén, a Rotterdami valamint a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválok programjában.

Értékelés: 6/10