Onnan tudod, hogy sikerült izgalmas alapötletet találnod az új sci-fi-regényedhez, hogy már a megjelenés előtt lecsapnak a producerek a megfilmesítési jogokra. Ez történt Edward Ashtonnel is, aki megalkotta az eldobható klón koncepcióját a Mickey 7 című könyvében, ami persze, ha jobban belegondolunk, nem is olyan nagy újdonság. Az emberi másolatok a filmekben eddig is vagy dramaturgiai csavarként szolgáltak (lásd: A hatodik napon, A sziget, A tökéletes trükk, Mi) vagy az eleve emberi cserealkatrésznek gyártott klónok drámáját boncolgatták (Ne engedj el!, Hold). A Mickey 7 és a belőle készült Mickey 17 ehhez képest annyiban más, hogy itt a főhős önként választja a klónsorsot, vagyis aláírja a munkaszerződést, ami tartalmazza, hogy az időnkénti elhalálozás nála olyan természetes munkaköri ártalom, hogy még veszélyességi pótlék se jár érte. Igaz, Mickey (az eredeti) el se olvassa rendesen az apróbetűs részeket, mert nem ér rá – egy maffiózó elől menekül, ezért mindenáron fel kell jutnia a bolygóközi expedícióra induló űrhajóra. 2054-ben járunk, a Földön ekkor már morális okokból tiltják a humanoidok xeroxozását, de az űrben még hajónként 1 db. eldobható használata megengedett, Mickey pedig sikerrel pályázza meg ezt a pozíciót, így ő az, akit az utazás során a legéletveszélyesebb feladatokkal bíznak meg, vagy egyenesen kísérleti nyúlként használnak a tudósok.

Mire az expedíció megérkezik a kolonizálásra kijelölt Nilfheim bolygóra, Mickey-t már legalább egy tucatszor kellett újra kinyomtatni, és ahogy az dramaturgiailag borítékolható, egyszer hiba csúszik a gépezetbe, és úgy hívják életre Mickey 18-at, hogy még Mickey 17 sem halálozott el. Egy ember két példányban azonban nem létezhet egyszerre a törvény szerint, a klónpárosnak így aztán titkolóznia kell, nemcsak az űrhajóhatóságok, de Mickey barátnője, a biztonsági ügynökként dolgozó Nasha előtt is.

Ha beülünk egy koreai rendező filmjére, akkor joggal várjuk el a különböző hangnemek és műfajok vad fluktuációját, pláne, ha az Oscar-díjas Élősködők alkotójáról van szó – és Bong Joon-ho ebből a szempontból most sem okoz csalódást. Dél-koreai gyártásban a Mickey 17 persze még radikálisabban tágítaná ki a zsánerhatárokat, de az átlagos hollywoodi produkciókhoz képest még így is kellemesen rendhagyónak minősül. Egyrészt

amennyire sci-fi, annyira komédia is, tele elrajzolt figurákkal és karikatúragonoszokkal,

másrészt a történet alapzata egy románcra épül, egy ponton pedig átmegyünk szörnymoziba, de akár áthallásos politikai szatíraként is nézhető a film.

Hogy mennyire jól néz ki a Mickey 17, azt Bong-produkció lévén talán már felesleges is leírni. Neki mindegy, hogy sorozatgyilkosos thrillert (A halál jele), szörnyhorrort (A gazdatest), disztópikus akciófilmet (Snowpiercer - Túlélők viadala) vagy ökothrillert készít (Okja), képes minden esetben műfajkompatibilis, markáns vizuális világot teremteni (operatőr a Fincher-thrillereken edződött Darius Khondji). A történet nagy része az óriási űrhajóban játszódik, de ezekről a belsőkről garantáltan nem jutnak eszünkbe a szokványos sci-fi-díszletek. Hasonlóan a Snowpiercerhez, Bong és a kreatív partnerei itt is elkülönítik egymástól a különböző társadalmi rétegeket – míg Mickey és a többi jó (űr)munkásember a hajó (űr)munkásszálló-szerű, retróhangulatú, szűk tereiben élnek, addig a vezetőség, élükön Mark Ruffalo és Toni Collette párosával, ízléstelen luxuslakosztályokban hódolnak a habzsi-dőzsinek.

Valószínűleg pont ez a kettősség az, ami Bongot a történethez vonzhatta. Nemcsak az – itt a szó legszorosabb értelmében vett – eldobhatók és elnyomottak szembenállása az érzéketlen, kapzsiság által vezérelt hatalmaskodókkal, de az Okjában is tárgyalt ember és természet kontrasztja. Nem véletlen, hogy az utóbbiban látható mutáns disznókhoz hasonlóan itt sem a Nilfheim bolygó bizarr, óriás poratkákra hajazó, egyszerre ijesztő és cuki lényei a főgonoszok, hanem az expedíciót vezető bukott szenátor, Marshall, akit Ruffalo vállaltan Trumpról mintázott.

Se a színészt, se az író-rendezőt nem lehet azzal vádolni, hogy túlságosan becsomagolná az üzenetet,

a politikus egy ponton például kijelenti, hogy egy "tiszta fehér bolygó, tele szuper emberekkel" az álma – ebből a szempontból jót is tehet a filmnek, hogy épp most kerül mozikba, amikor már a legabszurdabb (világ)politikai fejlemények sem tűnnek elképzelhetetlennek –, Ruffalo pedig legalább akkora élvezettel tolja a ripacsériát, mint legutóbb a Szegény párákban.

Érdekes módon Mickey sorozatos elhalálozásait kevésbé kezeli burleszkként a rendező – tény ugyan, hogy a karakter szórakoztatóan szerencsétlenkedik, de Bong azt szeretné, hogy empatizáljunk is azzal az emberrel, akit nemcsak a vezetőség zsákmányol ki, de még a többi munkás is lábtörlőként kezel. Újra és újra megkérdezik tőle, hogy „milyen érzés meghalni?”, de a barátnőjét leszámítva valójában senkit nem érdekel, hogy mit érez.

Pattinson tökéletesen hozza ezt a szerethető balekot,

amihez még sajátos hangszínt és akcentust is kitalált (a szinkronos verzióból ez nyilván nem fog kiderülni), sőt Mickey 18-ként eljátszhatja a karakter arrogánsabb, macsóbb verzióját is. A film sci-fi koncepciójának egyetlen komolyabb hibája is ide köthető: nem derül ki, hogy az újonnan létrehozott 18-as Mickey miért kap radikálisan más személyiségjegyeket, ha ugyanazokat az emlékeket és élményeket töltötték bele az installáláskor, mint elődjébe.

Nagynevű koreai kollégáihoz, Park Chan-wookhoz és Kim Ji-woonhoz hasonlóan Bong eddig nem tudott maradéktalanul kiteljesedni angol nyelvű közegben. A Snowpiercer és az Okja hatásosan boncolgatta kedvenc témáit, a társadalmi és szociális egyenlőtlenséget és az önjelölt messiások által irányított kapitalizmus túlkapásait, de a koreai filmjeire jellemző váratlan hangnemkeverések hiányoztak belőlük. Ebből a szempontból

a Mickey 17 ragadja meg legjobban a Bong-filmek esszenciáját, még ha a fináléra sikerül talán túlságosan is hollywoodira hangolnia a történetet.

Könnyen lehet, hogy emiatt a keményvonalas Bong-fanok túl kevésnek érzik majd a filmet – hiányolva, hogy nem ás le olyan mélyre, mint az Élősködők, a karakterei se túl árnyaltak, és a (lét)filozófiai kérdéseket is elblicceli –, a hagyományosabb sci-fire számító nézők pedig túl harsánynak, túl furának, túl soknak találják. Mindkét forgatókönyv esetében igaz azonban az az állítás, hogy a Mickey 17 nem skatulyázható be csak úgy, és ennél nagyobb dicséretet egy 120 milliós blockbuster esetében nehéz elképzelni.