Volt egyszer egy... Hollywood – A filmben forgó filmről szóló film

  • Vízer Balázs

Tarantino 9. filmje három dologról szól: egy kikopott westernsztár félelmeiről, gyilkos hippikről és arról, hogy a rendező milyen mélységesen imádja a filmkészítés minden egyes részletét.

Az egy nagyon jó dolog, hogy Quentin Tarantino mindig más műfajt próbál fel, miközben mindig önmagát hozza. A Django elszabadul és az Aljas nyolcas után nagyon sok lett volna még egy western, vagy a Becstelen Brigantyk után még egy háborús, a Grindhouse: Halálbiztos/Terrorbolygó után még egy exploitation film, és így tovább. És QT most arra is rájött, hogy egyszerre találhat új témát és műfajt, miközben összes többi filmjének alapmotívumait is megtarthatja és eljátszhat velük, ehhez pedig mindössze annyit kell tennie, hogy a filmezésről forgasson filmet. És a Volt egyszer egy... Hollywood nem mellesleg egy óda, egy szerelmes dal, egy vallomás a filmkészítéshez, az álomgyárhoz és mindenkihez, akinek ehhez köze van, színészekhez, rendezőkhöz, kaszkadőrökhöz, öltöztetőkhöz és a legutolsó kellékeshez.

Az évszám 1969, a helyszín Los Angeles, ahol miniszoknyás nők és különösen öltözött hippik mászkálnak az utcán, hősünk pedig egy bizonyos Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), egykor ünnepelt színész. Rick átnyergelt egy népszerű western tévésorozatra, majd onnan is kikerült, most mindenféle sorozatokban vagy azok pilot epizódjában játssza a rosszfiút, és bár ő maga is tudja, hogy ezzel a saját karrierjét teszi tönkre, elmerül az önsajnálatban és az alkoholban. Legjobb barátja, kaszkadőre és úgy általában mindenese, Clif Booth (Brad Pitt) kevésbé izgul, nem zavarja, hogy rossz híre és meggondolatlan lépései miatt egyre kevesebbet kaszkadőrködhet, elvan azzal, ami jut, miközben újra és újra az útjába keveredik egy nagyon csinos és nagyon kihívó hippi csaj.

És mivel tudjuk, hogy Dalton szomszédja Roman Polanski és Sharon Tate (Margot Robbie), és tudunk Charles Manson gyilkos szektájáról, a csábosan mosolygó lány jelenléte nem derűt és könnyedséget jelent, hanem sötét fenyegetést. És Tarantino zseniálisan mozgatja és manipulálja ezt a szálat, egészen a véres végkifejletig, amihez persze az is kell, hogy a Pussycat névre hallgató lányt alakító Margaret Qualley is zseniális legyen. Ő egyrészt Andie MacDowell kislánya, másrészt ő az a csaj, aki végigtáncolja Spike Jonze szintén zseniális KENZO parfümhirdetését – aki nem látta még, sürgősen nézze meg! És a kis Margaret majdnem ellopja a filmet, ha azt nem lopta volna el már az elején Brad Pitt, aki élete legjobb játékát hozza élete egyik leghálásabb szerepében, mert a tetőtől talpig férfi, minden erőlködés nélkül is halálosan laza viharvert kaszkadőr figurája neki igazi jutalomjáték.    

A Volt egyszer egy... Hollywood teljes egésze pedig jutalomfilm Tarantinónak, aki úgy érezhette magát az általa csak a saját grand opusának titulált film teljes forgatása alatt, mint egy bespeedezett kisgyerek a játékboltban egy egymillió dolláros biankó csekkel a kezében. És látszik is, mennyire élvezi az egészet, hogy is ne látszana, amikor hosszú, hosszú percek telnek el, amikor az égvilágon semmi fontos nem történik, csak bolyongunk Los Angelesben, és olyan dolgokat nézünk, amik a film világával kapcsolatosak. Íme, egy példa: az ekkor még nem terhes, a sztárlétet ízlelgető Sharon Tate elmegy egy mozi mellett, észreveszi, hogy ott az ő új filmjét játsszák, beszélget a pénztároslánnyal, majd beül a filmre, ami természetesen nem viszi tovább a történetet, de olyan hangulata van, hogy lehetetlen emiatt haragudni, vagy ezt melléfogásnak tekinteni. Nem is az, QT egyszerűen meg akarja mutatni, milyen volt akkor egy mozi, milyen volt a beengedőember, a székek érintése, milyen egy színésznek a közönséggel együtt néznie önmagát. És ez sokkal fontosabb, mint a hiú és esendő Rick Dalton önkeresése vagy a Manson család ármánykodása.

Tarantino úgy csinált magának filmet a filmről, hogy azt mi is élvezhessük, de persze nem annyira, mint ő. És ő tényleg úgy játszik, mint gyerek a játékboltban, minden játékot kipróbál, és a tény, hogy főhőse egy színész, gyakorlatilag bármire felhatalmazza. Felhatalmazza arra, hogy megmutassa, amint DiCaprio egy szereppel küszködik, próbál, színésztársaival ismerkedik, bemegy a sminkbe, majd eljátszik egy vagy akár több jelenetet is – és az utóbbiakat végig mutatja a kamera, még azt is, ha elrontja a szöveget. És ez lehet western, háborús vagy kémfilm, sőt, musical is, szóval QT tényleg bármivel eljátszadozhat. Ami persze veszélyes bravúr, mert időről időre akadnak olyan részek, amik abszolút feleslegesnek érződnek, mint például Bruce Lee összecsapása a mi Cliffünkkel, ami tényleg csak arra jó, hogy még faszább gyereknek tűnjön Pitt, de a többi szinte mindig nagyon rendben van. Jól el is lehet veszni Tarantino világában/agyában a majdnem háromórás játékidő alatt, ami egyrészt baromi jó érzés, másrészt azzal jár, hogy a film egy nagy, összefüggő élmény igazi csúcsjelenetek és nagyon nagy szövegek nélkül – ami azért furcsa, mert pont ezek a védjegyek. Meg a rengeteg sztár az icipicike szerepekben is, de azt most is kipipálhatjuk.

Azért egy igazi véres leszámolást kapunk, olyan jó belemenőset, csavar is van, nem is kicsi, és nem feledkeztünk meg DiCaprióról és Margot Robbie-ról sem. Robbie meglepően kevés eljátszanivalót kapott, ahhoz képest, hogy ő a három főszereplő egyike, Leo viszont nagyon jó, ám nincs könnyű dolga.  Mert nehéz egy ripacsot eljátszani, hiszen a néző időnként nem tudja, hogy mi az ábra, a szerep ilyen vagy az alakítás, és annyiszor kell menet közben váltania, hogy beleszédül az ember feje, de tegyük hozzá azt is, ha mégis vannak a filmnek emlékezetes pillanatai, azt ő hozza. Meg egy kislány és egy kutya, és a már említett Margaret Qualley. Nem ez QT legmarkánsabb filmje, de messze ez a legszerethetőbb.

Értékelés: 8/10