Yao utazása - Olyan, mint egy Bounty szelet

  • Vízer Balázs

Ezt mondják ugyanis Franciaországból hazalátogató hősünkre Afrikában, azaz kívül ugyan fekete, de belül hófehér. De ezért nem haragszanak rá…

Omar Sy az Életrevalók (2011) irgalmatlan nagy sikere óta meghatározó tényező a francia filmgyártásban, hol fajsúlyosabb, hol könnyedebb munkái rendszeresen eljutnak hozzánk is, olyan filmek, mint a Samba (2014) vagy a Csokoládé (2016). Az elmúlt pár évben azonban egyre linkebb produkciókkal jött élő (Derült égből apa, A belleville-i zsaru) így nyilván ő is érezte, hogy most valami komolyabbat, valami őszintébbet kell leraknia az asztalra, így egy jó kis hazatérős, gyökérkeresős film mellett döntött. Azzal biztos nem lehet tévedni, gondolta, és tulajdonképpen igaza van, még akkor is, ha hosszan sorolhatnánk a Yao utazása hibáit. Mert a jó szándékra nem nagyon lehet haragudni – még akkor sem, ha a pokolhoz vezető út azzal van kikövezve.

Sy tulajdonképpen önmagát alakítja itt, egy Seydou Tall nevű francia színészt, akinek a családja Szenegálból vándorolt ki – Sy apja szenegáli, édesanyja mauritániai -, aki életrajzi könyve népszerűsítéséért utazik Dakarba. Bár innen származik, életében először jár itt. A fővárostól jó messze található kis faluban élő, 12 éves Yao Tall hatalmas rajongója, és az iskolát is kihagyva elszökik otthonról, hogy több száz kilométert utazva végre találkozhasson bálványával. És az odaút meglepően problémamentes – egy kis stoppolás és egy kis bliccelés a vonaton -, a visszaúttal akadnak gondok, mivel a híres színészt lenyűgözi a kisfiú kitartása, és hirtelen elhatározza, hogy ő maga viszi haza. Csakhogy Szenegálban nincs menetrend, a taxi akkor áll meg, amikor azt a sofőr akarja, és úgy általában is egy kisebbfajta káosz vár hősünkre, akit a helyiek időnként csak Bounty szeletnek neveznek, annyira úgy viselkedik, mint egy fehér turista.

És hősünk utazása kisméretű új barátjával akkor is megható és izgalmas, ha egyrészt meglepően kevés minden történik velük, és az embernek folyton valamiféle hiányérzete van. Ha ekkora sztár ez a színész, akkor nem kéne, hogy valaki hiányolja? Nem csörögne állandóan a telefonja? Ha a lerobbant kocsira költötte minden pénzét, akkor miből fizet utána? Tényleg csak rendes emberek laknak arrafelé? Miért nem hívják fel a fiú szüleit? Nem rosszallja arrafelé senki, hogy egy vadidegen kisfiú és egy felnőtt férfi egy hotelszobában alszanak? Igaz, az utóbbi kérdés egy pár éve még nem merült volna fel, de azért mostanában erre érzékenyek vagyunk. Ám ha ezeket a kissé irritáló kérdéseket félre tudjuk tenni – ami nekem nem mindig sikerült -, akkor jó érzés figyelni a csordogáló utat a kietlen, de lenyűgöző tájon, azt, ahogy hőseink belecsöppennek a helyi világba, szokásokba. Még az elején van egy jelenet, ahogy a repülőtérről Dakarba érkező színész kocsija belefut a déli imádságba: több száz férfi csücsül kicsi imaszőnyegén az utcán és hallgatja a müezzint, hősünk pedig elgondolkodva néz kifelé – vagy befelé? -, és ez a film egyik legszebb pontja.

És Omar Sy van annyira rutinos, vagy tényleg annyira komolyan vette a filmet, hogy nem bohóckodik, sőt, rendkívül keveset beszél, többnyire csak szemlélődik, felteszem, neki valóban egyfajta gyökérkeresés volt a forgatás, hiszen még családja történetéből is beépítettek pár mozzanatot a forgatókönyvbe. Jó nézni, hogy nem erőlködik, nem jópofizik vagy éppen drámázik, és jó ötlet volt, hogy a kis Yaót játszó színészt, Lionel Louis Baset sem akarták cukira vagy nagyon vagányra venni. És ellentétben a hivatalos szinopszissal, amely szerint a kisfiúnak „semmije sincsen a rajongásán kívül”, ez a sztori nem arról szól, hogy valakit kiemelnek a szegénységből, sőt, a srác rendes családból jön, apja szabó, arrafelé középosztálybelinek számító egzisztenciájuk van, és ők inkább csak azért vannak, hogy lássuk, milyen is az igazi élet Szenegálban. Amiben azért van egy kis adag országimázs formálás is rengeteg gyönyörű tájképpel dúsítva, de annyi baj legyen.

Értékelés: 6/10