Yesterday - A Beatles nélküli világ nagyon vicces

  • Vízer Balázs

Hopp, az emberiség kollektív emlékezetéből törlődik a Beatles, a dalok, a gombafrizura meg minden, és ez baromi jól jön egy küszködő zenésznek, Danny Boyle pedig jó kis fanyar romcomot rittyentett az abszurd helyzetből.

Mi lenne, ha valamilyen furcsa okból, talán elektromos kisülés eredményeként néhány dolog, köztük a Beatles kitörlődne az emberiség kollektív emlékezetéből? Senki sem emlékezne a négy gombafejűre, lemezeik eltűnnének a polcokról, a Google kereső nem adna ki rájuk semmiféle eredményt, dalaik egyszerűen nem léteznének többé. Hát nem dőlne össze a világ, csak páran keresnének kevesebbet a jogdíjak kiesése miatt, és persze ha ők nincsenek, akkor logikusan például az Oasis sem létezett soha – de nyugi, a Rolling Stones még mindig él és virul. És mi lenne, ha, bár a Beatles nem létező entitás, a dalaikra valaki mégis emlékezne. Mit csinálna az illető?

Hősünk neve Jack Malik, indiai-angol srác, valahol vidéken él, és mit tesz isten, egy küszködő zenész, akinek kellemes, de jellegtelen számait még a saját barátai sem szeretik különösképpen – kivéve a bájos Ellie-t, aki jó barát és olyan manager-féle a srác számára, és kettejük közt nyilván rengeteg a kimondatlan érzelem. Jack pont azon van, hogy felhagy a zenéléssel, amikor beüt egy buszbalesettel egybekötött globális áramkimaradás, és hamarosan kiderül, hogy ő az egyetlen, aki ismeri a Beatles dalait, amikről egy félreértés nyomán azt hiszik, az övéké. Ő magyarázná, hogy John, Paul, George és Ringo meg minden, de ezt egyrészt az égvilágon semmivel nem tudja alátámasztani, másrészt nem tart túl sokáig, mire rájön, mire viheti ezekkel a dalokkal. És az a vicces, hogy eleinte az égvilágon semmire.

Aztán mégis jön egy srác, aki felajánlja a stúdióját, majd meg egy számból kislemez lesz, mire bejelentkezik maga Ed Sheeran, aki elhívja hősünket turnéjára, majd beindul a sztárcsináló gépezet. És a Yesterdayben az a legjobb, hogy nem elsősorban arról szól, hogyan lehet egy hazugságon lovagolva sikeressé válni, és nem is arról, hogyan működik a zeneipar gépezete. Persze ezekről is, és Kate McKinnon nagyszájú, cinikus szupermanagere rendkívül szórakoztató, de a film sokkal inkább egy utazás története, amit ez a srác megél, azzal, hogy elénekelheti ezeket a dalokat, azzal, hogy végre vannak, akik meghallgatják és tehetségesnek tartják. Szegény jó eséllyel tényleg nem az, ami rögtön  kiderül, amikor saját szerzeményeket próbál becsempészni a Beatles számok közé. És persze arról a dilemmáról is szól, amikor arról kéne beszélni, honnan jött az ihlet, kikre gondolt, amikor az adott dalt írta, és egyáltalán, mit kezd hősünk azzal, hogy ez az egész csak hazugság.

A Trainspotting, a 28 nappal később és a Gettómilliomos rendezője, Danny Boyle remekül épít erre az egyszerre abszurd, meghökkentő és rengeteg lehetőséget jelentő alaphelyzetre, ami elképesztő mennyiségű kisebb-nagyobb geg lehetőségét rejti – merthogy más dolgok is eltűntek, nem csak a Beatles. Nem kapkod, nem lökdösi előre feleslegesen a hősét, nem siettet semmit, és igaza van, mert a film legjobb része az, amíg Jack sztár nem lesz, a felfelé tartó út. A buktatók, a bizonytalanság, a Beatles számok segítségével megtett első lépések – például amikor Jack unatkozó szüleinek játssza el a Let it Be-t – fantasztikusak, eredetiek és igazán szívből jönnek. Amihez bölcs döntés volt egy ismeretlen színész szerepeltetése, és bőrszíne miatt Himesh Patel nyilván többszörösen hátrányból indul a sztárság felé. És nyilván van egy pont, ahol átveszi a főszerepet az erkölcsi dilemma, merthogy egy romantikus vígjátékban nem győzhet a főhős hazugsággal, ott le kell magát csupaszítania, ki kell tárnia a lelkét – legalábbis addig a mélységig, amíg a műfaj megköveteli.

Mert majdnem elfelejtettem mondani, hogy ez alapvetően egy romantikus vígjáték, ami Jack és Ellie suta kapcsolatára épül, és ez adja a szívét, lelkét ennek a filmnek, és ironikus módon ez is a Yesterday egyik gyenge pontja. Talán pont azért, mert maga Boyle is érzi, hogy minden sokkal jobban működik, amíg a kapcsolat plátói marad, amíg a fiú és a lány csak vágynak egymásra, csakhogy túl sokáig húzza el egymásra találásukat, és összeköti azt Jack nagy, vagy legalábbis nagynak szánt erkölcsi pillanatával. Persze ne fanyalogjunk, ezek a pontok dramaturgiailag abszolút indokoltak, sőt. szükségesek, mindössze arról van szó, hogy az idáig vezető út annyira szerethető, annyira elbűvölő és olyan jól van kitalálva, hogy az ember valahogy nem akarja, hogy véget érjen.  És nem csak Himesh Patel nagyszerű, de az Ellie-t alakító Lily James (Nyomd, bébi, nyomd) is az, a műsort mégis gyakran Joel Fry lopja el, mint a bozontos, mindig kissé elszánt haver és rodie szerepében – olyan, mint egy beállt Adam Driver, nem csinál sokat, de amit mégis, az baromi vicces.

Értékelés: 8/10

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Autentikus roma népzene a MÜPA Fesztivál Színházában.

Jegyvásárlás