A helyőrség – Egy vereség véres története

Az amerikai filmipar régi hagyománya, hogy a vereségeket az egyéni hősiesség eposzaként ábrázolják, és a 2009 őszén lezajlott kamdeshi csata ábrázolása is ide illik, ami nem jelenti azt, hogy a film rossz. Sőt!

Az amerikai hadsereg 2006-ban kisebb helyőrségek sorát hozta létre az afgán határvidéken, részben azért, hogy megakadályozzák a fegyverek és harcosok beáramlását Pakisztánból, de elsősorban azért, hogy puszta jelenlétükkel a saját oldalukra állítsák a helyi lakosságot, amelynek jóindulatát hol különböző projektekkel, hol készpénzzel vásárolták meg. A rendszerint völgyekben kiépített, hegyekkel körülvett helyőrségek zöme gyakorlatilag védhetetlen volt, sorsuk csak azon múlott, hogy mennyire voltak elszántak a tálibok. ennek tudatában éltek a Camp Keating nevű harcászati előőrs katonái is, aztán, kevéssel a tervezett kiürítés előtt lecsaptak a felkelők.

A helyőrség (2019) a 2009. október 3-án lezajlott kamdeshi ütközet igaz története, ahol mintegy 300 felkelő támadt nagyjából 80 amerikaira, akik az életükért küzdve az utolsó pillanatban szorították vissza a táborba betört ellenséget, majd megjött a rég várt légi támogatás is. A csata két kongresszusi becsület érdemérmet eredményezett, a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést – és egy kisebb botrányt is. Az utóbbi nincs a filmben, amely ennek ellenére is meglepően őszintén beszél az eseményekről és úgy általában az amerikai hadseregről Afganisztánban.

Az amerikai filmek mindig a bajtársiasságról szólnak, és arról, hogy lehet, hogy a távolból parancsokat osztogató fejesek tévednek, de a közkatonák között élő tisztek aligha, itt viszont mást látunk. A film első fele, amely a tábor életét és az ostromhoz vezető eseményeket mutatja be, megmutatja, hogy igenis

vannak olyan katonák, akiket a többiek egyszerűen rühellnek, mert nem tartják őket megbízhatónak, és igenis vannak olyan tisztek, akik folyamatosan a lehető legrosszabb döntéseket hozzák,

és van, aki olyan gyáva, hogy minden nap műanyag flakonba vizel, hogy ne kelljen kimennie a latrinára.

 

Mindezt kertelés nélkül, igazi nevekkel mutatja be a Jake Tapper CNN-műsorvezető bestsellere alapján készült film, amelyet a pályáját hivatásos katonaként, majd filmkritikusként kezdő Rod Lurie (A manipulátor, Az utolsó erőd) rendezett Eric Johnson és az Oscar-jelölt Paul Tamasy forgatókönyvéből. És A helyőrség első fele sem pusztán felvezetés, mert már az első percben támadnak a tálibok, akik napi rendszerességgel szórják meg a tábort a magaslatokról, és mire elérünk az ütközethez, az amerikaiak már két parancsnokot is elveszítenek. Aztán jön a csata, amely nagyban különbözik mindattól, amit eddig az Irakban és Afganisztánban játszódó amerikai háborús filmekben láttunk. Ezúttal ugyanis nem az amerikaiak élvezik a nagyobb tűzerő előnyét – már az elején kiiktatják a nehézfegyvereiket, majd szó szerint ronggyá lövik őket egy olyan terepen, amin az ellenség mindent belát, és ahol még a barakkból kilépni is életveszélyes.

Az átlag amerikai háborús filmben hőseink csípőből szedik le az ellent, itt viszont  minden mozdulatra golyózápor, aknavető és rakétavetőtűz a válasz, hogy van, akinek elég két lépést megtennie nyílt terepen, és már vége, és ez egy teljesen új nézőpont. Különösen izgalmas az a meglehetősen hosszú rész, amely a bázis mozgás- és tüzelésképtelen páncélautójában rekedt katonákkal foglalkozik, akikre valósággal záporoznak a lövedékek, és akik azt sem tudják, van-e még élő bajtársuk. Persze itt is vannak szuperkatonák, mint a Scott Eastwood játszotta, remek megérzésekkel és reflexekkel megáldott őrmester, akin csak mérsékelten fog a golyó, és aki mindig célba talál, de A helyőrség fő érdeme, hogy NAGYON valóságosnak mutatja meg a háborút. Ilyen szempontból a film sokkal inkább hasonlít a A Sólyom végveszélybenre (2001) - Orlando Bloom mindkettőben fontos szereplő volt -, mint a szintén Afganisztánban játszódó A túlélőre (2013). Halkan jegyzem meg, ezek a filmek is véres vereségből kovácsolnak valamiféle diadalt, ha mást nem, erkölcsit.

Talán véletlen, talán nem, de főbb szerepekben egy sor híresség fia szerepel, Clint Eastwood fia mellett Milo Gibson, aki Mel Gibson fia, James Jagger, Mick Jagger csemetéje, illetve Will Attenborough, Richard Attenborough unokája. Igaz, az utóbbiak inkább mellékszereplők, a főszerepet Eastwood mellett a mindig kicsit túlmozgásos angol Caleb Landry Jones kapta – Eastwood és ő játssza a két kitüntetettet -, és ő az egyik olyan katona, akinek nagyon sok bizonyítani valója van a többiek előtt, és ez most kivételesen passzol hozzá. És ami a filmből teljesen kimaradt:

a csata másnapján az amerikaiak olyan sietve távoztak, hogy rengeteg hadianyagot és bizalmas iratot hagytak hátra

– négy felelős tisztet utólag le is fokoztak emiatt. Itt csak annyit mutatnak, hogy felrobbantják a tábort, bár valóban utalnak arra, hogy vizsgálat indult, mert nem volt megfelelő a tábor védelme.

A film a Telekom filmkölcsönzőjében már elérhető.

Értékelés: 8/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu