Az elmúlt hetem két moziélménye az Egy Minecraft film, valamint a The Last of Us második évadnyitójának sajtóvetítése voltak, így úgy érzem, a maradék jelentését is elvesztette számomra az a szó, hogy “játékadaptáció”. Hol vannak már a kilencvenes évek, amikor pár évente megbízhatóan megérkezett a soron következő, alig értelmezhető eresztés, amely egy-egy globálisan népszerű videójátékot próbált képernyőre vinni úgy, hogy a moziba járók és a konzolosok is egyöntetűen gyűlölhessék? Hol van már a korabéli Mortal Kombat-feldolgozás, vagy a Super Mario Brothers egyszerű, ártatlan, elmebeteg bája? 

Miért kellett elrontani egy egész műfaj iránt érzett kárörömünket azzal, hogy végre tehetséges embereket is engedtek alkotni benne?

Bűn és kattogás

A The Last of Us második évadáról előbb jutott az eszembe Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, mint az eredeti PlayStation-siker, amelynek második eresztését (illetve annak első felét) is képernyőre viszi az HBO az eredeti, 2023-as évad után. Ez az asszociáció elsősorban Pedro Pascal játékának volt köszönhető, aki Joelként az új felvonás elején nagyjából pont ugyanabból a sokkos állapotból indul, amellyel az előzőt befejezte. Igaz, eltelt öt év azóta, hogy lemészárolta a tűzbogarakat, és pusztulásra ítélte az egész világot (megint), de az arckifejezése még mindig pont olyan, mint aznap, amikor elhagyta a kórházat.

Se Joel, se a titok, amit cipel nem öregedtek szépen a Jackson nevű zombibiztosnak tűnő kommunában, amely az előző évad óta valóságos várossá fejlődött. A férfinak épp ezzel van munkája: igyekszik minél több lakóhelyet élhetővé tenni a folyamatosan érkező menekültek miatt, miközben arra panaszkodik, hogy túl sok mindenkit engednek be a közösségbe. Sógornője, a kommunát igazgató Maria (Rutina Wesley) logikus válasza: “Egyszer te is voltál menekült!”

Befutottak az első kritikák a The Last Of Us második évadjáról

Nagyon úgy tűnik, érdemes várni a folytatást.

Tovább

Talán ezen a ponton látjuk először kendőzetlenül megjelenni Joelben azt a keserű és rajtakapott érzést, amelyről aztán kiderül, hogy szépen lassan, alattomosan vette át az uralmat az élete felett. Pascal ismét bebizonyítja, hogy nem véletlenül lett a világ egyik legfelkapottabb színésze Trónok harcás vendégszereplése után. A kiégett, keserű túlélő (vagy zsaru, vagy zsoldos, vagy veterán, mindegy) karakterét már nagyjából minden variációban láttuk, de a chilei színész olyan inspirált, eredeti módon bontja ki a karakter keményebb és sérülékenyebb oldalait, hogy még másodszorra sem unalmas a dolog. Pláne, ha ilyen jó mellékszereplőgárda van segítségére:

az új évad első részében például az elsősorban komikusként, akár a Schitt’s Creekből is ismert Catherine O’Harával közösen hoznak össze egy olyan jelenetet, ami önmagában emlékeztet arra, miért vált anno a minőségi TV szinonimájává az HBO.

Joel vívódik, szenved, és korábbi menekültstátusza mellett mintha néha azt is elfelejtené, hogy miért. Pedig mélyen legbelül tudja, ám az istennek se hajlandó kimondani, ahogy azt sem ismeri be, hogy az Ellie-vel való, egyre elhidegülő kapcsolatában is óriási szerepet játszik a titok, amit kerülgetnek. És amely talán nem is akkora titok Ellie számára, mint azt a férfi szeretné.

Joel karaktere egészen pontosan ugyanazért működik a The Last of Usban, amiért a zombik is. Craig Mazin showrunner és csapata ahelyett, hogy megpróbálnák feltalálni a spanyolviaszt, inkább valódi érzéssel, az irónia teljes hiányával éri el, hogy a kliséknek súlya legyen, ami a karakterépítés mellett a hangulatnak is jót tesz.

Továbbra sem akciósorozatról van szó: nagyrészt eseményszámba mennek az olyan jelenetek, amikor a szereplők valamelyike közel kerül egy clickerhez, vagy más csúnyasághoz. Mazin és társai ezeket a találkozásokat az atmoszféraépítésre és az ember-zombi interakciók bizarr módon intim természetének bemutatására hegyezik ki. 

Nyilván 2025-ben egy zombi sem képes csinálni olyasmit, amit még sosem láttunk zombitól, a sorozat viszont a horror szigorú, okos adagolásával eléri, hogy ne is agyaljon azon a néző, pontosan mit és hol látott már máshol.

A zombirodalom visszavág

No és mi van Ellie-vel? Bella Ramsey visszatér a karakter szerepében, ami először enyhén furcsának hat, hiszen a valóságban mindössze két év telt el az első évad óta, de a történet szerint már öt évvel járunk előre, a lány pedig már nem 14, hanem 19 éves. Korábban Mazin azzal indokolta a színésznő megtartását: “Ha Bella Ramsey szerepel a sorozatodban, nem akarod lecserélni”. Igaza volt, de összességében felesleges volt mondania. Egyrészt azért, mert ha két éve elhittük az akkor 19 éves Ramsey-t az akkor 14 éves Ellie-ként, akkor most nincs jogunk panaszkodni, amiért 21 évesen egy 19 éves karaktert játszik. 

Másrészt már a második évad első jelenetei is emlékeztetnek arra, hogy ez a karakter és az őt játszó színész a sorozat szíve. Ellie Joelhoz hasonlóan makacs, és nehezen illeszkedik be a közösségbe, ám korábbi mentorával ellentétben legalább tüzes és tapasztalatlan annyira, hogy ne könyveljük el előre tragikus hősként. Több remek, fiatal színész is Ellie-n keresztül kerül be a cselekménybe - az idősebb, valamint az éretlenebb generációk mindennapi problémáinak párhuzamos bemutatásával pedig a The Last of Us még talán átélhetőbb képet fest az apokalipszisről, mint az első évadban.

Mazin, mellőzve az álszerénységet, a premier előtt egyenesen A birodalom visszavághoz hasonlította a zombisorozat második évadát. Ebből még az eredeti játékokat nem ismerők számára is kitalálható, hogy a lány hamarosan ártatlansága maradékát is el fogja veszíteni, hasonlóan ahhoz, ahogy Luke Skywalker is más ember lett a keze elvesztése után. Ramsey eddig nagyjából minden szerepében szimpatikus és emlékezetes volt, azonban úgy tűnik, hogy 

nagy “sztárcsináló” pillanatához ez a bizonyos második évad segítheti el, ahol a cselekmény súlya még nagyobb erővel nehezedik karakterére, mint korábban. 

Még messze van az évad vége, de amit eddig láttunk a The Last of Us folytatásából, összességében elég ígéretes. A gamer ismerőseim azt szokták mondogatni, hogy a játék folytatása a nagybetűs Következményekről szól, a sorozat lassú, megfontolt építkezése, az első etapból ismert tematikai elemek elmélyítése pedig azt vetítik előre, hogy azok itt is játékhűen súlyosak lesznek. Nem is számítunk happy endre, és nemcsak a Star Wars-hasonlat miatt.