Bármennyire titkolja, Ricky Gervais egy igazi romantikus kurafi

Az After Life időnként túltolja a szentimentalizmust, de ez nem is olyan nagy baj.

Ahogy öregszik, Ricky Gervais egyre szentimentálisabbá válik, ám ha követtük eddigi munkásságát, azért már A hivatalban is láthattuk, hogy

hiába is igyekszik palástolni, klasszikusan romantikus fickó ő.

Tim és Dawn (az amerikai változatban Jim és Pam) egymást kerülgetős, félszeg szerelme csak a karácsonyi különrészben teljesül be, méghozzá egy megkönnyezős jelenetben, és bármilyen tapló és érzéketlen is legyen David Brent, mégis, az egész karaktere arról szól, hogy egy végtelenül magányos fickó hajszolja a szeretetet, csak épp nagyon rosszul csinálja, mert mit ad Isten, egy gyökér. De ha felidézzük a Cemetery Junctiont (Kisvárosi Rock 'n' Roll), az pontosan egy klasszikus romantikus történet.

A Netflix számára készült After Life-ban már nem is rejtegeti ezt az oldalát, hiszen a cinikus, prosztó humor szinte csak álca, ugyanis egy igen érzelmes sorozatról van szó. Tony (Gervais) egy kisváros jelentéktelen újságjánál dolgozik, vacak interjúkat készít unalmas emberekkel, nevetséges helyi szenzációkról ír, és látványosan utálja őket, ahogy a munkáját és az életét,

és egyébként is ott rohadjon meg az egész világ.

Imádott felesége rákban halt meg, és a férfi azóta teljesen értéktelennek érzi az életét – meg is tesz mindent, hogy minél hamarabb véget érjen. Aztán ez az egész átalakul fásult önpusztítássá, de a végtelen önsajnálattal azért folyamatosan jelzi, hogy neki a legrosszabb az egész világon.

És igen, ez végtelenül idegesítő.

Tony-nak igen különleges kapcsolata volt Lisával, a feleségével, egész életüket meghatározta az önfeledt humor, és tényleg olyanok voltak egymásnak, mint a borsó meg a héja. Sok-sok videó készült ezekről az évekről, és a férfi esténként, általában benyomva ezeket nézi újra és újra, hűséges kutyájával az oldalán. Az istennek sem akarja elengedni feleségét, esélyt sem sem ad magának, de másnak sem. Pedig a lehetőség adott, sőt, a gyászkezelésben is partnert talál a temetőben, elhunyt férje sírja előtt üldögélő Anne (Penelope Wilton – Harriet Jones, Prime Minister) személyében. De senki sem pótolhatja azt, aki meghalt, mondj a nő, és nem is kell, hogy pótolja: ő megtalálta azt az özvegy férfit, aki tökéletesen átérzi ezt a helyzetet, és azt, hogy bármilyen jó is legyen a kapcsolatuk, talán örökre a másodikak maradnak. Időről-időre minta Tony is feleszmélne, aztán rögvest zuhan vissza a mantraszerűen ismételgetett lisázásba és a feneketlen önsajnálatba, és nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy mindezt másokra borítsa.

Jó ez? Nem jó. Ha nem lenne annyira dühítő, talán még át is éreznénk azt az őszinte bánatot, a néma szomorúsággal átitatott gyengéd pillanatokat, amikor munka után Tony hazamegy, ledobja a cinizmust, és néhány üveg bort elkortyolgatva véget nem érően a régi videókat nézi, míg álomba nem issza magát. A harmadik évadban azonban van egy csodaszép jelenet (a citrom), amikor tökéletesen megértjük, mi az a varázslat, ami Lisa elvesztésével örökre elveszett a világból, és ha nem is érezzük helyénvalónak, talán meg tudjuk bocsájtani Tony örökös önsajnálatát.

Szerencsére a harmadik, egyben utolsó évadban áthelyeződik a hangsúly a többi karakterre, ezekre a magányos szerencsétlenekre, akiket senki sem becsül, és inkább elbújnának egy kő alá, csak hogy ne bántsa őket a világ.

Átkozott dolog a magány, és végtére, az ember azért van, hogy szerethessen és szeretve legyen. Akkor is ha csúnya, ha kövér, ha egy idióta, ha gyáva, így vagy úgy, de mindenkinek jár egy kis szeretet, hiszen attól leszünk jobb emberek – már ha hajlandóak vagyunk rá, hogy azok legyünk.

Sokan úgy vélhetik, hogy Gervais összecsapta a sorozat végét, ami egyébként talán nem is tartott sehova, és okkal gondolhatják így, mert ha őszinték akarunk lenni, tényleg mondvacsinált és meseszerű a befejezés. De hát már csak ilyenek ezek a végtelenül romantikus figurák: ha magányról és szeretetről van szó, inkább álmodnak egy nagyot, még ha nem is maguknak

– a mosolygós, boldog finálé végére odabiggyesztett zavarbaejtő és végérvényes szomorúság azért megkoronázza a sorozatot.

Mert hiába az önsajnálat, fenébe is, szép az a jelenet.

Az After Life valószínűleg nem válik olyan klasszikussá, mint A hivatal, a Futottak még, vagy a Life's Too Short, inkább a Derekkel megkezdett utón halad, és lelki tápláléknak azonban tökéletes.

(A sorozat elérhető a Netflixen.)

 

A Port.hu zenés sorozata első évadának utolsó részében Király Attila színész és szinkronszínész ült be a dobok mögé.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu