Éjszakai vadász: Hajsza egy sorozatgyilkos után - A gyilkos most csak mellékszereplő

Richard Ramirez a 80-as évek közepén tartotta rettegésben Los Angelest, de a Netflix sorozata nem róla szól, hanem a rendőrökről, akik végül elfogták, és az áldozatokról. Ami jó dolog.

Bár természetesen a legtöbb sorozatgyilkosról olvastam vagy láttam filmeket, nem vagyok különösebben otthon az ún. true crime sorozatok világában, de ez talán nem is olyan fontos, ha egy új sorozatot önmagában kell megvizsgálni és értékelni. A Netflix saját gyártású új szériája, az Éjszakai vadász: Hajsza egy sorozatgyilkos után egy jól ismert karaktert vesz elő, de tulajdonképpen nem vele foglalkozik, hanem az őt üldöző, hosszú ideig csak a sötétben tapogatózó nyomozók munkájával és harcával, és ha nem is mindig következetesen, de az áldozatokkal is. Bár mind tudjuk, kiről van szó, az elkövető neve a harmadik részben hangzik el először.

Merthogy a sorozat úgy halad előre, ahogy annak idején a nyomozás halad, mindig csak annyi kerül a néző elé, amennyit annak idején a rendőrök megtudtak, így nem csoda, hogy a tulajdonképpeni főszereplő a nyomozást vezető veterán Frank Salerno és újonc társa, Gil Carrillo. Ők azok, akik első lépésben a különböző esetek közötti hasonlóságokat igyekeznek megtalálni, majd ezek alapján megpróbálják elkapni a gyilkost. És nincs könnyű dolguk, több okból is. Elsősorban azért, mert  erről a gyilkosról képtelenség volt egyértelmű profilt alkotni, mert sem az áldozatok, sem az elkövetés módja nem volt megegyező és kiszámítható. A legfiatalabb áldozat hat, a legidősebb 83 volt, egyformán támadott meg időseket és fiatalokat, sőt, gyerekeket, egyedülállókat és családokat, hol megölte, hol életben hagyta áldozatait, néha ki is rabolta őket, máskor semmit sem vitt el, volt, amikor pisztollyal ölt, volt, amikor késsel, kötéllel, kalapáccsal, esetleg autóemelővel.

Amikor pedig Carillo, majd a mellette kiálló Salerno mégis elkezdte összekötni a városban történt gyilkosságokat, társaik sokszor egyszerűen kiröhögték őket, a város más rendőri szervei pedig adott esetben – tudatosan vagy sem – hátráltatták a nyomozást. Amikor pedig sikerült megbízható és bíztató nyomukat találniuk, azokat vagy a más rendőrök tették tönkre, vagy az ügybe kontárkodó politikusok tárták őket idő előtt a nyilvánosság elé, de olyan is volt, hogy a média kavart be nekik. Furcsa nézni például, hogy Laurel Erickson riporternő milyen büszkén meséli el, miként tudta sakkban tartani a nyomozókat, amikor eljutott hozzá egy kulcsfontosságú információ, és különösen bosszantó, amikor kiderül, hetekkel korábban is elkaphatták volna a gyilkost, ha a megyei kapitányság nem rendeli vissza azt a két nyomozót, akik egy fogorvost figyeltek meg, akinek a névjegyét megtalálták egy lopott autóban. A tettes másnap nyugodtan megcsináltatta a fogait, majd még nyugodtabban távozott. Majd újra ölt, többször is.

És látjuk, hogy a sorozat két „beszélő fejét”,  Carillót és Salernót megviseli minden hasonló kudarc, ahogy nyomot hagy rajtuk mindaz, amit látniuk kell – és nyomot hagy mindez a családjukon is, akik alig látják őket -, és azt is látjuk, hogy igazi profik. Ami azért vicces, mert a filmekben és zsarusorozatokban pont az ilyen alkatú fickók a haszontalan aktatologatók, akik csak hátráltatják a náluk sokkal jóképűbb kolléga munkáját, és legjobb esetben ők végzik el a letartóztatást. Persze meglehet, hogy a velük szemben nyilván elfogult rendező, Tiller Russell (Elraboltak - megmentettek) kihagyott olyan részleteket, amelyek rájuk nézve kevésbé hízelgőek, de azok alapján, amit itt látunk, ezek a detektívek tényleg megérdemelnek minden dicséretet. És hozzájuk képest a gyilkos, Richard Ramirez alig kap játékidőt: csak az utolsó, negyedik részben foglalkoznak két mondatban gyerekkorával – ami rémes lehetett -, azzal, hogyan viselkedett a rendőrökkel és a tárgyaláson, ahol láthatóan élvezte a figyelmet és a reflektorfényt. És szerintem ez jó döntés volt, teli a padlás a tömeg- és sorozatgyilkosok lelkivilágával, előtörténetével és motivációival, és nem azt mondom, hogy Ramirez, aki még két és fél évtizeddel letartóztatása után is vallott be gyilkosságokat, nem elég izgalmas téma, de ez a megközelítés tényleg eredetibb.

Persze vannak érdektelen mellékszálak – a könyvtáros, aki látta egyszer Ramirezt vagy az idős hölgy, aki összefutott vele, illetve a férfi védői -, és vannak olyan vonalak, amiket valamiért lógva hagy a film. Például azt, hogy bár ezzel a nyomozók nem foglalkoztak,  az áldozatok igen jelentős része ázsiai volt, amire persze megvan a magyarázat, ami a sorozatban nem hangzik el: a fiatal Richard sokáig vietnámi háborús veterán nagybátyja hatása alatt állt, aki Polaroid fotókat mutatott a fiúnak az általa megerőszakolt és megölt vietnámi nőkről. Van viszont egy teljesen valószínűtlen, de nagyon elgondolkodtató részlet, amikor Ramirez megöl egy fiatal nőt, majd végezni akar annak időközben hazatérő szobatársával is, aki az arca elé kapja a karját, és a pisztolygolyó lepattan a kezében tartott kulcscsomóról. A nő megmenekül, de pár perc múlva újra szembekerül a férfivel, de van annyi lélekjelenléte, hogy azt mondja neki: „Egyszer már rám lőtt, muszáj megint megtennie?” És a gyilkos leeresztette a fegyvert, majd elsétált.

Értékelés: 7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu