Nagyon gyorsan kell írnom ezt a kritikát, mert félek, hogy bármelyik pillanatban elfelejthetem azt, hogy megnéztem a Netflix új frencsájzindítójának szánt robotos sci-fijét, az Elektronikus államot. A hollywoodi stúdiók számítógépein tárolt Excel-táblázatokban két elég felül lévő név, Chris Pratt és Millie Bobby Brown főszereplésével készült akció-scifi-vígjáték-valami számtalan, sokkal jobb film darabjaiból rak össze egy tökéletesen felejthető mozit, amit legfeljebb amiatt tudnék megjegyezni, hogy milyen fárasztó és idegesítő benne a két főhős. 

De miattuk meg pont, hogy még inkább el akarom felejteni. Szóval essünk túl rajta.

Elektronikus rémállam

Az Elektronikus állam alternatív Amerikáját Walt Disney rontotta el anno (szép találat, kedves Netflix) azzal, hogy feltalálta a robotokat, amelyek először szépen, engedelmesen végezték a rájuk bízott munkákat, majd a kilencvenes években jól fellázadtak. Ekkor Ethan Skate (Stanley Tucci) feltaláló és cégvezető a semmiből, gyakorlatilag hetek alatt rittyentett egy emberek által vezérelt robotokból álló CGI-hadsereget, hogy a csatajeleneteket a fáradságos helyszíni forgatások helyett ezután kényelmesen, a számítógép előtt ülve tudják elkészíteni a filmesek. 

Az emberi tudatot robottestbe, vagy alternatív valóságokba is eljuttatni képes technológiával ezután monopóliumot épített, a háborút elvesztő robotokat pedig deportálták a címben is jelölt, a társadalomtól elzárt Elektronikus államba az amerikai délen. A Bosszúállók: Végjátékot is jegyző Russo-testvérek filmje eddig a pontig szépen, ötletesen jut el a nyitójelenetek során. Veszettül szórakoztató például, amikor egyik másodpercben még Bill Clinton határozott, robotellenes beszédét halljuk a tévében (remélem, AI-jal kreálták újra a hangját), a következőben pedig egy katona-robot összecsapásról látunk áldokumentarista felvételt, amelyben egy riadt fegyveres rámutat egy robotra a ház tetején, és azt kiáltja: “Jézusom, egy kerti grill van nála!

A reménykeltően izgi első jelenetekről a District 9 ugrott a fejembe. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez csupán az első abból a számos nagyon jó filmből, amit eszembe fog juttatni az Elektronikus állam, és amelyet igazából sokkal jobb lett volna megnézni helyette.

A bevezető után ugyanis sajnos találkozunk főszereplőinkkel: Millie Bobby Brown az elárvult, elvileg halott öccsét sirató állami gondozottként komolyan megküzd azért, hogy ne lehessen szimpatizálni vele. Karaktere, Michelle arrogáns egysorosokban és beszólásokban beszél, mint aki a Marvel-univerzumból tanulta volna az emberi nyelvet és a kommunikációt. Ez lesz a vége annak, amikor a fiatal lázadó archetípusát túl gyorsan, és túlságosan a külcsínyre fókuszálva akarják kommunikálni a filmkészítők a nézővel. Brown játéka alapból hihető lenne, de minél többet beszél, karaktere annál természetellenesebbnek hat – és mint mindenki más a filmben, sajnos ő is túl sokat beszél. 

Miután feltűnik Michelle életében egy halottnak hitt öccse által vezérelt robot, a lány mindent eldobva elindul egy road tripre, hogy megmentse őt. Hozzá csatlakozik különösebb indok nélkül Chris Pratt hisztis, szintén nem túl karakteres karaktere, Keats, aki Brownhoz hasonlóan természetellenes, ám más irányúan idegesítő attitűddel rontja a helyzetet.

Szó sincs romantikus, vagy bármilyen más jellegű kémiáról a főszereplők között: a két részecske a nézőt és egymást is taszítja, kialakuló barátságukat pedig egészen addig észre sem vesszük, amíg be nem jelentik, hogy van. 

Legalább viszont van mást nézni, mégiscsak 320 millió dollárból (?!?!?!?!) készült ez az izé: a produkció dizájnja egész jó, a retró robotapokalipszisben van pár olyan kép, táj és közeg, amelyet szívesen meglátogatnék egy videójátékban is. Ám itt-ott azért kilóg a lóláb a CGI terén. A “Hátborzongató völgy” (uncanny valley) legijesztőbb démonaként a Woody Harrelson hangján megszólaló Mr. Mogyoró nevű robot tűnik fel, akiről egyszerűen nem hiszi el az agyunk, hogy egy élőszereplős filmben szerepel, és nem valamelyik Toy Story-ban. Emellett ahogy halad előre a sztori, a kellemes, menő retrófuturista képek egyre inkább átadják a helyüket a sokszor látott, teljesen súlytalan, teljes egészében számítógépen megkreált harcjeleneteknek. Már ha jól rémlik.

Sokkolta a kritikusokat a Netflix új, 320 millió dolláros sci-fi-je

A Russo fivérek egyetlen filmje sem kapott még olyan vacak értékelést, mint az Elektronikus állam.

Tovább

Ó igen, erre emlékszem egy másik, sokkal jobb filmből!

Az Elektronikus állam egy elég fárasztó film. Olyan nevetségesen semmitmondó, mélynek szánt dialógusokkal operál, mint: “Ez a furcsa dolog a győzelemben: valaki mindig veszít…”, vagy épp “a világ egy borzalmas hely. De vannak benne jó emberek!” Mindegy, mennyi értelme van egy poénnak, mindegy, mennyire vicces, muszáj elsütni egyet legfeljebb kétpercenként. A társadalomkritika kimerül abban, hogy sokat ülni a képernyő előtt rossz, meg amúgy a rasszizmus is rossz. Ezekben persze igaza van a filmnek, de köszönjük, eddig is tudtuk, nincs szükség két órán keresztül emlékeztetni. 

Szóval sok minden miatt lehetne még nagyon sokat szapulni ezt az egészet. (Azt is  méltatlannak tartom, hogy Chris Pratt karakteréről csak az utolsó negyed órában derül ki: lehet, hogy a robotokhoz vonzódik. Sokkal szívesebben megnéztem volna azt a filmet, amely az elejétől a végéig erről szól.) Ám a legsúlyosabb, legelemibb szintű ballépése az, hogy nem engedi karakterei számára, hogy egy tétekkel és következményekkel rendelkező világban éljenek és lélegezzenek ahelyett, hogy csőlátással futnak a következő akadály felé, amelyet a cselekmény eléjük rak. 

Michelle-re például nem gyakorol túl nagy hatást az újdonság, hogy halottnak hitt testvére mégis életben van. Pedig talán szimpatikusabbnak is találnánk a karaktert, ha látnánk bármennyit is abból az érzelmi forgószélből, amelyet egy ilyen hír nyilvánvalóan felkavar az emberben. De nem, Brown inkább benyög két beszólást, végigpislogja magát a következő akciójeleneten, komolyabb felkavartság nélkül tudomásul véve a fejleményeket. Ezért súlytalannak, ki nem érdemeltnek tűnik az a későbbi jelenet is, amikor végre megkönnyebbülésben, szeretetben tud eltölteni egy filmnézős estét öccsével. Nem látjuk a belső csatát, amit a sokk és az új helyzet hoz el Michelle-ben, csak az utána következő győzelmi táncot. 

Brown mélypontja a film végén az Oasis-féle Wonderwall zongorás verziójára elmondott csöpögős nagymonológja, amelyben a biztonság kedvéért szájba rágja azokat a tanulságokat, amelyeket a film nem volt hajlandó rendesen ábrázolni.

Általánosságban is elmondható az Elektronikus államról, hogy a szereplők egy picit túl könnyedén, egyik pillanatról a másikra hajlandóak kockára tenni mindenüket, amijük van, és csatlakozni a küldetéshez, beállni a hősök mellé, vagy túltenni magukat életük munkája lerombolásán, legjobb barátjuk halálán, meg efféle apróságokon. Több olyan karakter is akad, aki nagyjából egy perc leforgása alatt produkál 180 fokos fordulatot addig lefektetett személyiségéhez képest, miután egy-egy sután előadott, nem túl megalapozott érzelmi behatás érte őt.

“Mikor álltál le azzal, hogy egy seggfej legyél?” – kérdezi egy ponton Michelle Keats-t. Erre a kérdésre például egyszerű választ kapunk, ha ránézünk a Netflix lejátszóján, hol tart épp a film. Hát pont a third act elején, amikor a cselekmény megköveteli, hogy Keats támogatása adjon erőt a padlón lévő Michelle-nek az utolsó hajrához! Milyen jó lett volna, ha ezt a színeváltozást fel is építi, nemcsak elővarázsolja a semmiből a film!

De hagyjuk ezt a két szerencsétlent, mert tényleg elegem van belőlük. Beszéljünk inkább a gonoszokat játszó Tucciról és Giancarlo Espositról, mert az ő  jeleneteikben legalább akad némi kémia – amit csak majdnem ront el a suta, túl nyilvánvaló dialógus. Tucci hozza a kötelezőt az unalmasan megírt gonosz CEO-ként, Esposito pedig a tőle megszokottnál némileg keményfiúsabban, nyersebben feszít a mechanikus testben rendőrködő kisnyugdíjas veterán szerepében. Elsőre kirívó tőle ez a hozzáállás, de könnyű elsiklani felette, hiszen az ő karaktere kerül a legközelebb ahhoz, hogy átélhető íve kerekedhessen a játékidő során. 

Itt véget is ér az, amit az Elektronikus állam bármilyen értelemben vett eredetiségéről el lehet mondani (a film amúgy egy 2018-as Simon Stålenhag-képregény alapján készült, amelyet a Russo-testvérek saját bevallásuk szerint nem is értettek pontosan). Minden más mozzanat ismerős valahonnan: láttuk már a küldetésében kételkedni kezdő csatlóst, láttuk már a lázadó csajt, akinek hirtelen fel kell nőnie egy veszélyes utazás során, láttuk az autizmusspektrumon lévő srácot is, akinek picit túl jól sikerül integrálni az elméjét egy számítógépes rendszerbe, láttuk a fontos, de gyámoltalan teremtményt is, akinek menekülnie kell valami hatalomtól vagy óriáscégtől. Chris Prattet különböző CGI-csihipuhikban pedig aztán már tényleg ezerszer láttuk. 

Persze alapból nincs gond azzal, ha egy film cselekménye máshol is felhasznált mozzanatokból építkezik, ha van célja és értelme a legózásnak. Azonban ha nem tudja, mit is akar építeni és miért, akkor olyanná válik az egész, mint egy burjánzó klisérákos megbetegedés.

A legrosszabb, hogy a maga laza két órájával is fájdalmasan hosszú film a folytatás elég konkrét ígéretével ér véget: nagyon aranyos, mennyire bízik a Netflix abban, hogy majd nyolcvanötödik steril blockbusterük biztos képes lesz saját frencsájzt indítani nekik. Az Elektronikus állam tökéletes példa arra a jelenségre, amelyről korábban már hosszabban is írtunk: ez az eredménye annak, hogy a Netflix lassan nemhogy filmszámba, de még termékszámba is alig hajlandó venni saját filmjeit. Szóval ha konkrét folytatás talán nem is, pont ugyanilyen precízen jellegtelen netflixes film még bőven lesz, amennyiben a stúdió továbbra is az előfizetést kezeli elsődleges portékájaként a filmjei helyett.

Ilyen módszerekkel manipulálja és szolgálja ki az ízlésünket a Netflix

Mert a gagyi gyártásának is külön művészete van.

Tovább