A lassanként negyedik évadának finisébe érkező A szolgálólány meséje talán az egyetlen olyan kortárs sorozat, amit szinte már senki sem szeret, mégis mindig kapjuk belőle az újabb és újabb részeket. Javult valamit a széria aktuális szezonjára, vagy nyugodt lélekkel elengedhető? Kritika.
„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”
– kezdi Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című, több mint hat évtized múltán is olyan megrendítő erejű versét, amit kizárólag könnybe lábadó szemmel tudunk végigolvasni. A költő ezt követően egyetlen lendületes mondatban sorolja a zsarnokság hétköznapi életünkbe beszivárgó rettenetes tapasztalatait, hogy a végén egy ütős sorral zárja le a gondolatfolyamot.
Na ez az, ami soha nem sikerül A szolgálólány meséjének:
se lezárni, se továbbvinni nem tudják a megkezdett gondolatokat, de még az eseményeket sem. A sorozat sehova sem tud továbblépni, és annak ellenére is egy helyben topog, hogy látszólag azért történnek benne dolgok. Egyre kevésbé szimpatikus főhősnőnket, June-t láttuk már harcolni, forradalmat indítani, az adódó lehetőség ellenére menekülés helyett Gileádban maradni – mindezt többször, több évadban visszatérően is.
Az alkotók megragadtak a „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” mantra ismételgetésénél, és
A kínlódás tehát már harmadik évada tart, és miközben szinte mindenki csak szidja a sorozatot, megnyugodhatunk: ötödik évad is készül belőle.
A gondok már az első évad vége felé elkezdődtek, amikor a széria elszakadt a könyveredetitől, és izgalmas, valójában sokszor látott és mindenki által unásig ismert történésekkel próbálta feldobni a főhősnő szenvedésének monoton krónikáját. Akkortól kezdtek el az alkotók fantáziátlan panelekkel dolgozni, ami mára szép lassan odáig fajult, hogy már nemcsak másokat, de saját magukat is csak ismételni tudják – így a végtermék mostanra valami hihetetlen módon redundánssá vált.
Ennek megfelelően eddig a negyedik évadban sem láttunk olyat, ami korábban már ne szerepelt volna: bevezettek egy új, fiatal és ártatlan, mégis ambivalens karaktert, akinek SPOILER! bukás lett a sorsa, June halálos merényletet hajtott végre a parancsnokokon, a szolgálólányok összefogtak, Lydia néni kegyetlen bosszút esküdött a vele ismételten kibabráló főhősnő ellen, aki bujkálni és menekülni kényszerül, majd ismét nem akarja elhagyni Gileádot idősebbik lánya nélkül (az egyetlen újdonság, hogy June ezúttal végül mégis elmenekül végre Kanadába, de nem lennénk meglepve, ha a végén valahogy mégiscsak visszatérne kínzatásai színhelyére).
Ennek a mértéktelen redundanciának köszönhető, hogy amit a harmadik évadról szóló kritikánkban írtunk, miszerint miután (már a második évadra) elfogyott az irodalmi alapanyag,
„a történet élvezettel tapicskolt a nyomorban és szenvedésben”,
illetve „egész epizódok teltek úgy el, hogy szenvedéspornón kívül semmi mást nem láttunk, és a szereplők ugyanazokat a köröket járták újra és újra”, szóról szóra elmondható a harmadik szezonról is: sőt, az alkotók most már odáig mentek, hogy készült egy teljes olyan epizód, amelyben kis túlzással nem láthatunk semmi mást, mint azt, hogy a főhősnőt módszeresen kínozzák.
A második évad első pár epizódja alapján született kritikánkban még az egekig dicsértük A szolgálólány meséje formai-vizuális megoldásait, de mára azok is mérhetetlenül unalmassá és elcsépeltté váltak. Igen, van annak bizonyos esztétikája, hogy a szolgálólányok ruhájának vörösét ellentétbe állítják a kíméletlenül szürke háttérrel, és az is tud jól kinézni, ahogy SPOILER! ezeket az egyenruhákat a bennük lévő testekkel együtt elsodorja egy száguldó vonat – de mindez flashbackekben újból és újból megmutatva már kezd kicsit unalmassá válni.
Ehhez hasonlóan hihetetlenül elhasználttá vált a főszereplő frontális beállításban való megjelenítésének erőltetése, ami már a legutóbbi évadról szóló kritikánk szerzőjét is kiakasztotta: „(June) a harmadik rész végén, ahogy szokott, gonoszul somolyogva néz a kamerába, hogy a férfiak uralma lejárt. (…) De June
már annyiszor eljátszotta ezt a gonoszul a kamerába nézést,
hogy hiszem, ha látom.”
Mindez mostanra sem változott, és a főhősnőt alakító Elisabeth Moss egyetlen elemből álló színészi eszköztára az ismétlődő cselekményelemekhez és az elcsépelt formai megoldásokhoz hasonlóan hihetetlenül unalmassá vált. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen az új évadban a színésznő
a gonosz nézés mellett bevezette a teljesen kifejezéstelen arccal való nézést is,
szóval most már ezt a kettőt variálja. De ezzel együtt egyet kell értenünk kollégánkkal, aki a második évad már többször idézett kritikájában azt írta, hogy „Moss alapvetően nem egy jó színész” – szóval A szolgálólány meséjén az sem segít, hogy egy önismétlő sorozatban negyedjére is egy nem túl tehetséges sztárt kell néznünk. És ahogy már írtuk: hamarosan majd ötödjére is.
