Holtodiglan

Az éles szatíráiról ismert Shari Springer Berman – Robert Pulcini házaspár ezúttal egy hirtelen váltással kísértethistóriát rendezett, ami csak első ránézésre olyan, mint amilyet már sokszor láttunk. Kritika a Kísértő múlt című Netflix-filmről.

Az elmúlt szűk tíz évben egyre több olyan regény és azok filmes feldolgozása jelent meg, amely egyszerre ásott a női psziché mélyére és tárt fel – a legtöbbször egy-egy traumával párhuzamosan – valamilyen párkapcsolati problémát, miközben nem kevés primer izgalommal is szolgált. A Holtodiglan, A lány a vonaton, a Nő az ablakban és A víz mélyén után (ezek közül az első három alapján adaptáció is készült) a jelek szerint felbukkant az a verzió, amelyben

ugyanez a női problematika valamilyen természetfeletti tematikával egybefonódva tűnik fel.

Erre utal legalábbis, hogy a Ne higgy a szemének! című sorozatot követően (amelyről itt írtunk korábban, és amivel kapcsolatban nagy kár lenne elárulni a természetfeletti tematika mibenlétét, ha esetleg valaki még nem látta) itt egy újabb, hasonló opus, erős párkapcsolati problematikával, amit misztikus tematika, azon belül speciálisan egy kísértethistória kísér – méghozzá annak talán legelcsépeltebb verziója, az elátkozott házas alműfaj.

Forrás: Netflix


És véletlenül a Kísértő múlt is egy regény, Elizabeth Brundage magyarul sajnos nem olvasható All Things Cease to Appear című 2016-os könyvének az adaptációja. Az 1980-ban játszódó sztori szerint egy művész/művészettörténész házaspár (a férj, George tanít, a feleség, Catherine restaurál) kislányával együtt a nagyvárosból vidékre költözik, ahol a férfi egy magánegyetemen kapott állást, és most a nőn a sor, hogy áldozatot hozzon érte, azaz hagyja a háta mögött egész addigi jól felépített életét és kiváló állását (legalábbis ez hangzik el, azt nem tudjuk meg, hogy George korábban mégis mit adott fel Catherine-ért).

A kellemes kisvárosban a család egy, az 1800-as évek végén épült csodálatos házban talál otthont – ahol igen, csakhamar rejtélyes jelenségeket tapasztalnak.

A megmagyarázhatatlan, zavaró eseményeket (időnkénti kipufogógázszag, az éjjeli lámpa vibrálása, bútordarabok mozgása, majd a szellem tényleges megjelenése) elsősorban az anya és kislánya érzékelik,

és Catherine hamarosan arra is rájön: minderre az a magyarázat, hogy a ház egy korábbi lakója továbbra is az ódon falak között tartózkodik.

Forrás: Netflix


Eddig a sztori a sablonokhoz tökéletesen igazodva követi egy elátkozott házas kísértethistória nyomvonalát, de szerencsére nemsokára kellemes meglepetések várnak ránk. Abban az értelemben legalábbis, hogy a kísértethistória mellé társul valami más is. Azzal párhuzamosan ugyanis, ahogy mind több információ derül ki a családot kísértő szellemről, a házaspár kapcsolatát is egyre több sötét folt kezdi beárnyékolni. És nem egy, A rettegés háza-szerű összefüggésről van szó, azaz arról, hogy kvázi a helyszínbe beleivódott korábbi bűnök ismétlődnek meg, hanem egyszerűen egyre több hétköznapi, majd egyre kevésbé hétköznapi kis mocsokság derül ki a házaspár egyik tagjáról.

S miközben a fordulatok az író és a forgatókönyvírók munkáját dicsérik, addig a tökéletes szerepválasztás a casting directorét. A Catherine-t alakító Amanda Seyfried korábban is bizonyította már, hogy többre hivatott a Mamma Mia!-féle bohóckodásoknál (legutóbb például David Fincher félresikerült Mankjében, amelyben a rendezőtől eltérően ő kimagasló teljesítményt nyújtott),

a horrorsztori főszerepét viszont mintha egyenesen neki találták volna ki.

Hatalmas szemeiben még jobban látszik a rettegés – de a színésznő persze több fizikai adottságainál, és azokat a részeket is kiválóan hozza, amelyben a házassági drámát kell átélten megjeleníteni.

Forrás: Netflix


A George-ot megformáló angol színész, James Norton pedig (The Nevers, McMafia) már arcra roppant tenyérbemászó, és a kisugárzása is kifejezetten ellenszenves, így nem lesz nehéz azonnal a feleséggel empatizálnunk – ami az alkotók nyilvánvaló célja.

A sztori fordulataiból kirajzolódó, a nők közötti kapcsolatot, az asszonyok között láthatatlanul alakuló uniót hangsúlyozó üzenet pedig legalább olyan szép és szívszorító,

mint amilyet például a fentebb már említett A víz mélyénben olvashattunk vagy a Hatalmas kis hazugságok első évadának fináléjában láthattunk.

A forgatókönyvet író és a Kísértő múltat rendező házaspár, Shari Springer Berman és Robert Pulcini korábban főleg éles szatíráiról volt híres (elsősorban a Paul Giamatti főszereplésével készült Sikersztori és a Scarlett Johansson-féle Egy bébiszitter naplója miatt), ami után csak elsőre tűnik szokatlannak az új film témaválasztása. Vígjátékokról horrorra ugrani ugyan hirtelen váltásnak látszik, de Pulciniék korábban sem kacagtató komédiákkal jelentkeztek, hanem olyan dramedykkel, amelyeket kiváló megfigyelőkészség és társadalmi érzékenységről tanúskodó témaválasztás jellemzett.


Az érzékenység jól jött a házassági problematikához is, a bevállalósság pedig nemcsak az idegen terepről vadonatúj műfajba való belekóstolás terén jellemzi az alkotópárost, hanem abban is, hogy az egyik fordulatot illetően meg mertek lépni egy olyan váratlan dolgot, ami

kifejezetten tabunak számít a legtöbb filmzsánerben.

Akinek nem jött be az addigi sablonokból építkezés, annak ez a vigasz sajnos már túl későn érkezik, de akit megérintett a női összefogásról szóló, természetfeletti misztikummal dúsított üzenet és ez a merész lépés, az könnyen szeretni tudja majd a Kísértő múltat.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu