Homunculus – Úgy nézed, hogy alig mered nézni

Van egy egyszerű megoldás mindenre, a trepanáció, közkeletű nevén a koponyalékelés - ezt használja a horror mestere, Takashi Shimizu, A harag és A kör alkotója is.

Bár borzasztóan hangzik, a koponyalékelés meglehetősen gyakori volt a a kora kőkortól kezdve, kultikus, misztikus okokból, vagy gyógyítás céljából végezték. Honfoglaló őseinknél is gyakori volt, a korabeli sírok 12-13 százalékában találtak jóval az illető halála előtt lékelt koponyát, de a modern orvostudomány is használja az eljárást, Karinthy Frigyes például az Utazás a koponyám körül című regényében írta meg agydaganatának és operációjának történetét. Nyilván más kérdés, ha egy teljesen egészséges ember önként veti magát alá a trepanációnak egy furcsa idegen biztatására.

Az illető egy hajléktalan férfi Susumu Nakoshi (a nagyszerű Go Ayano), aki a kocsijában él Tokió Sindzsuki nevű negyedében egy nagy parkban. Bár nincs munkája, elég pénze van, hisz nemrég még egy biztosítótársaság menő alkalmazottja volt, de nem sokra emlékszik előző életéből, és szinte semmilyen érzelemre nem képes. Talán ezért is mond olyan feltűnően könnyen igent, amikor egy extravagáns kinézetű medikus, Manabu Ito (Ryô Narita) felkéri egy kísérletre: hagyja, hogy meglékelje a koponyáját, ő pedig visszakapja az emlékeit, ezen felül pedig különleges képességekre tehet szert. Például láthatja az emberekben élő Homunculust – bizony, innen a cím -, az alkimisták által kitalált, bennünk élő parányi embert, aki Takashi Shimizu szerint a minket ért traumák kivetülése.

Takashi Shimizu neve elég jól cseng, ő rendezte annak idején a klasszikussá vált A harag (2002) Átok (2004) és a Reinkarnáció (2005) című horrorokat, de a Homunculus meglepő módon nem horror – és ehhez képest is nehéz nézni. Már a nyitó képsor is egy lékelést mutat, majd lesz még néhány, de ami utána következik, az inkább olyan, mint egy különleges felnőtt fantasy film, némi thriller beütéssel. Nakoshi ugyanis tényleg meglátja másokban a homunculust – nem mindenkiben van -, és kénytelen konfrontálódni velük, ami egy sor zavarba ejtően izgalmas találkozáshoz vezet egy jakuzafőnökkel, egy magát prostituáló diáklánnyal és egy nővel, akinek nincs arca. És Shimizunak itt tényleg fantáziatódulása van, mert vizuálisan és a történet szempontjából is észbontó az, amit itt látunk. Igaz, ez nem csak az ő érdeme, hiszen Hideo Yamamoto mangasorozatát dolgozta fel a Netflix felkérésére – Yamamoto jegyzete az Ichi, the Killert is, és ez az őrült fantázia el is viszi a majd’ kétórás film első felét, aztán valami más jön.

A történet ugyanis sokban kezd hasonlítani az Oldboy-ra (2003), Chan-wook Park legendás bosszúmeséjére: itt is van egy emlékezetkieséses főhős, egy elátkozott szerelem és egy manipulátor, és ezzel el is árultuk, hogy a film másik fele már egy szerelemről szól. Mert ahogy kezdenek visszatérni Nakoshi emlékei, lassan az is kiderül, miért nem akart eddig emlékezni rájuk, előkerül egy dráma, ami az addigi őrülethez és annak logikai ugrásaihoz képest viszonylag konvencionális, és ettől talán kevésbé izgalmas – sok kritikus ezért húzta le a filmet -, de szerintem a két fél kiegyensúlyozza egymást. Ezzel együtt egy, a valóságtól több ponton is ennyire elrugaszkodott mesének talán erősebb vagy eredetibb lezárás járt volna, ott összecsapták egy kicsit, ahogy a kísérletet végző Itóval is kezdhettek volna többet, de az egészet nézve egy nagyon ütős és meghökkentő élmény volt, már amikor nézni mertem, mert volt, hogy csak hallgattam – igaz, amikor megszólalt a fúró hangja, azt hallgatni is alig mertem.

Értékelés:7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu