A Disney Plus második Marvel-sorozata, A Sólyom és a Tél Katonája felemásra sikerült. Izgalmas karakterek, zavaros és buta sztori.
A Bosszúállók: Végjáték fináléjában Amerika Kapitány nyugdíjba vonult, és átadta legendás csillagsávos pajzsát hűséges fegyverhordozójának, Sam „Sólyom” Wilsonnak. Egy ilyen fajsúlyos örökséget méltóképpen folytatni legalább akkora felelősség, mint mondjuk elindítani egy milliárdos franchise 4. fázisát. Pontosan ez a feladat várt A Sólyom és a Tél Katonája alkotóira is, de a pandémia közbeszólt, a forgatást tavaly márciusban le kellett állítani, így az eredeti tervekkel ellentétben a hamarabb elkészülő WandaVisionnel debütált a Marvel a Disney új streamingoldalán.
A Wanda és Vízió történetét sitcomos díszletek közt elmesélő sorozat messze nem volt hibátlan, a fináléra például látványosan elfogytak belőle az ötletek, de azt nem lehet elvenni az alkotóktól, hogy alaposan meglepték a nézőket. Például azzal, hogy kiforgatták az elvárásaikat a grandiózus akciójelenetek és a „tipikus” marveles látványvilág mellőzésével. A Disney Pluszos Marvel-univerzum megtervezésekor nyilván az lehetett a terv, hogy elsőként egy hagyományosabb történetvezetésű sorozattal szoktatják át a nézőket a tévébe (ez lett volna A Sólyom és a Tél Katonája), hogy utána készen álljanak majd a merészebb WandaVisionre és az idősíkok közt ugráló Loki kalandjaira. Azzal, hogy a sorrend megfordult, A Sólyom és a Tél Katonájának is magasabb elvárásoknak kellett (volna) megfelelnie.
Az első részben ehhez képest majdnem sikerült radikálisabbat lépni, mint a WandaVision alkotóinak. Na, nem azzal, hogy rögtön egy amúgy pazar akciójelenettel nyitottak, hanem ahogy a két címszereplőt lerángatták a hétköznapok szintjére. A Bosszúállók: Végjáték eseményei után hat hónappal vagyunk, ekkor tért vissza a földi populáció fele ötévnyi távollét után, köztük a Sólyom és Bucky „Tél Katonája” Barnes is. Utóbbi depresszióval és bűntudattal küzd, terápiára jár, és keresi a helyét az új világban, Wilson pedig a Louisianában élő nővérének próbál segíteni a kis családi halászvállalkozás fenntartásában. Közben persze a nemzetközi helyzet is fokozódik, kiderül, hogy Flag Smashers („Zászlózúzók”) néven egy anarchista terrorista csoport szerveződött, akiknek nem tetszik a „nagy visszatérés” után kialakuló világrend, az igazi újdonságot mégis az jelenti, hogy a két szuperhőst hús-vér emberként láthatjuk – ha nem is végig, de legalább az első pár epizódban.
Sólyomnak például nemcsak Amerika Kapitány elárvult pajzsának elfogadása okoz dilemmát, de a családja megélhetése miatt is aggódnia kell. Szociális kérdések eddig egyetlen Marvel-filmben sem kerültek szóba, ehhez képest itt láthatjuk, ahogy Wilson és a nővére hitelért kuncsorognak a helyi bankban. A szuperhősfilmek, a Fekete Párducot leszámítva, a rasszizmus témáját sem szokták feszegetni, a sorozat írói viszont úgy érezték, nagyon helyesen, hogy egy olyan történetben, ahol a fehér Amerika Kapitány öröksége egy fekete férfire száll, ott érdemes a Marvel moziverzumába beengedni valamennyit a „valóságból”, vagyis az Egyesült Államok máig létező társadalmi és „faji” feszültségeiből.
A Malcolm Spellman vezette íróstáb az Amerika Kapitány-képregényekhez nyúlt ihletért, a 2003-ban megjelent Truth: Red, White and Black című sorozatból kölcsönvette az Isaiah Bradley nevű karaktert, aki a történet szerint ugyanolyan szuperkatona volt a 2. világháborúban, mint Steve Rogers, de őt csak kísérleti nyúlnak használták, több száz fekete társával együtt, a háború után pedig inkább eltagadta a múltját, nehogy további atrocitások érjék. Sólyom találkozik ezzel a megkeseredett emberrel, és itt szembesül azzal, hogy milyen szimbolikus jelenetősége van a döntésének. Ha elfogadja a pajzsot, akkor Bradley szerint az afroamerikaiak szenvedéstörténetét tagadja meg, ha nem fogadja el, akkor barátja, Steve Rogers bizalmát árulja el.
A Sólyom és a Tél Katonája persze nem 6 x 50 perc bergmani moralizálásból áll, a második epizódtól sűrűsödnek az események. Belép a sztoriba John Walker, az amerikai hadsereg elitkatonája, akit kineveznek az új Amerika Kapitánynak, visszatér a sokoviai Zemo, az Amerika Kapitány: Polgárháború főgonosza és Sharon Carter egykori S.H.I.E.L.D. ügynök. Wilson és Bucky közt ugyan nincs meg az a haverfilmes dinamika, amit az előzetes sugallt, humorból is kevesebb van a vártnál, de legkevésbé a karakterekre lehet panaszunk. Wyatt Russell, aki annak idején jelentkezett Amerika Kapitány castingjára, nagyon hálás szerepet kapott, John Walker izgalmas és ellentmondásos figura, egyszerre lehet utálni és sajnálni. A show-t viszont a felszabadultan és elegánsan bohóckodó Daniel Brühl lopja el, akinek minden egyes megmozdulása mémkompatibilis.
Az izgalmas karakterek és az életszagú személyes konfliktusok mellé már csak egy értelmezhető sztorit kellett volna írni. A szuperszérummal felturbózott terrorista csipetcsapat cselekményszála olyan zavaros, hogy nem is érdemes mélyebben kielemezni. Hat epizód alatt sem derül ki, mi is pontosan a Karli Morgenthau (Erin Kellyman) által vezetett alakulat célja, és lehet, hogy ez nem is teljesen az írók, hanem a Disney sara. Ha ugyanis lehet hinni a netes teóriáknak, akkor a Flag Smashers tagjai eredetileg valamilyen vírust akartak fegyverként használni, a koronavírus-járvány kitörése után viszont a stúdió jobbnak látta sztornózni ezt az ötletet. Az alkotók így kénytelenek voltak utószinkron és pótforgatás segítségével villámgyorsan összedobni egy új sztoriszálat, ami csak tovább fokozza a dramaturgiai káoszt.
Innentől: SPOILERVESZÉLY!
Az első öt rész élvezeti értékét mindez nem csökkentette jelentősen, mert akkor még lehetett bízni abban, hogy a fináléban helyére kerül majd a puzzle összes darabja. A nagy megfejtések helyett viszont csak az lepleződött le, hogy az írók tényleg nem tudták, mit akarnak a teljesen súlytalan Karli Morgenthau figurájával kezdeni (az ártatlanokat kivégző terroristát a végén gyakorlatilag mártírrá avatják), ráadásul az akciójelenetekből is kispóroltak minden fantáziát és feszültséget. A stáb főbűne mégsem ez, hanem hogy nem bíztak a nézőben, és jobbnak látták nagybetűvel kiírni az üzenetet a képernyőre.
Miután Sólyom megmenti a túszokat, a kamerák kereszttüzében, élő adásban tart egy négyperces (!) szónoklatot, amelyben összefoglalja a sorozat tanulságait, külön kitérve a nincstelenek elkeseredettségére, a politikusok felelősségére, és arra, mit jelent számára feketeként élni Amerikában. Nem a tartalom, hanem a csomagolás miatt roppant kínos a produkció, amit súlyosbít, hogy utána még negyedóra epilógus következik, amelyben Wilson visszamegy az egykori fekete szuperkatonához, Isaiah Bradley-hez, hogy átvegyék újra a tananyagot.
A Sólyom és a Tél Katonája végére egyébként oda jutunk el, ahová a Bosszúállók: Végjátékban. Sam Wilson lesz az új Amerika Kapitány, vagyis bejött a papírforma, így annak, aki esetleg kihagyta a szériát, nem kell attól félnie, hogy nem tudja majd újra felvenni a fonalat a moziban. A sorozat nézői viszont legalább tudni fogják, honnan van a Csillagsávos Sólyom új ruhája, és Sam Wilsont, a louisianai fekete halászcsalád fiát is jobban megismerhették. Már csak az utolsó epizódot kellene valahogy elfelejteni.
