A múlt februári első kisfilmeket, videókat leszámítva a Covidra értelemszerűen a dokumentumfilmesek tudtak a leggyorsabban reagálni: tavaly márciusban már be is mutatták az elsőt (a BBC gyártásában készült Coronavirus Explained címűt), és azt követően egy rakásnyi készült. Meglepő módon egy párat ezek közül jócskán beelőzött az első fikciós koronavírusfilm – a már 2020 márciusának végén leforgatott Corona című független kanadai mozi azonban csak szeptemberben jutott el a nagyközönséghez.

Ezzel párhuzamosan a koronavírus hatására kialakult karanténhelyzetre is villámgyorsan megérkeztek a mozgóképes reakciók: a leggyorsabbak nyilván a tévék voltak, és a magyar, RTL Klub-féle Segítség! Itthon vagyok!-nak az áprilisi debütálással még az HBO Otthon című, a nyár folyamán különféle helyi verziókkal (finn, lengyel, spanyol) jelentkező antológiasorozatát is sikerült megelőznie.

Ezt követően ősszel a korábbi, Covid ihlette sorozatokhoz további alkotások csatlakoztak (a Social Distance: Távol, mégis közel októberben debütált a Netflixen, A Grace klinika novemberben kezdődött 17. évadát pedig teljes egészében a járványnak szentelték).

Tavaly decemberben megvolt a premierje az első fősodorbeli karanténfilmnek, a Michael Bay nevével fémjelzett found footage sci-fi/thrillernek, a Songbirdnek is, most pedig szorosan a nyomában, három héttel az amerikai bemutató után, egy hónappal megelőzve a brit premiert, hozzánk (az HBO GO-ra) is befutott a Karantén meló, ami

a romantikus komédiával és a heist movie (al)műfajával vegyíti a kurrens témát.

A brit gyártásban készült film amerikai és angol alkotói között olyan nagyágyúkat találunk, mint Doug Liman (rendezőként) és Steven Knight (forgatókönyvíróként), a két főszerepet pedig nem kisebb nevek alakítják, mint Anne Hathaway és Chiwetel Ejiofor; de még a mellékszerepekben is olyan kaliberű színészekkel találkozhatunk, mint Ben Stiller vagy Ben Kingsley.

Ehhez képest hatalmas pofonként érkezik már az első öt perc után a nyilvánvaló és megdöbbentő felismerés, hogy a Bárbarátok, a Nyomás!, A Bourne-rejtély, a Mr. és Mrs. Smith, a Hipervándor, az Államtrükkök, A holnap határa és a Barry Seal: A beszállító direktora, illetve a Gyönyörű mocsokságok, az Eastern Promises – Gyilkos ígéretek, a Szövetségesek vagy a Tabu és a Birmingham bandája című sorozatok forgatókönyvírójaként ismert Knight egy bántóan amatőr munkát tettek le az asztalra.

A sztori szerint egy olyan pár tagjait figyelhetjük, akiknek elég szerencsétlen módon pont akkor sikerült szakítaniuk, amikor kitört a vírus, majd Angliában bevezették a kijárási korlátozásokat, így immár exekként ragadtak hetekre közös lakásba. Az alapötlet tehát még rendben is lenne, de mindehhez sikerült egy olyan rosszul megírt forgatókönyvet prezentálni, ami az egészet hazavágja. Knight és Liman hősei olyan szavakat és mondatokat intéznek egymáshoz, ahogy ember nem szól a másikhoz – nemhogy a valóságban, de még filmben vagy regényben sem.

Ezek az életszerűtlen dialógusok bármilyen filmben kilógnának, de így, hogy ráadásul egy ilyen, napjainkra már a Föld minden egyes emberének húsba vágóan ismerős, azaz elképesztően hétköznapi szituációban még jobban fájnak. És nem, a központi figurák, Linda és Paxton nem a világ nagy kérdéseit vagy filozófiai-lételméleti dolgokat vitatnak meg egymással, hanem a(z elmúlt) szerelmükről, a problémáikról, illetve arról beszélgetnek, hogy mit hozzanak a boltból. Mindezt viszont olyan nyakatekert, körülményes és/vagy emelkedett stílusban teszik, hogy rossz hallgatni.

Történik ugyan kísérlet rá, hogy a film humorosan reflektáljon az olyan tipikus karanténjelenségekre, mint a szomszédok örömére különféle művészi dolgok előadása az utcán, a meetingelés csak fölül elegánsan, alul pizsamában, az esztelen vécépapír-vásárlás, a helyzet miatt felfokozott ivászat, a lázas kenyérsütés vagy az, hogy a gyerek belerondít a Zoom-hívásba, de a mű életidegenségével és színpadiasságával már az első öt perc után elvesztette a nézőt, szóval még ezek az amúgy tényleg jópofa ötletek sem mentik meg.

Ha ez nem, akkor a színészek biztos megmentik

– gondolhatná az egyszeri néző, de sajnos nem lenne igaza, mivel ők is csak rontanak a helyzeten. Chiwetel Ejiofort 2014-ben Oscar-díjra jelölték a 12 év rabszolgaságért (de felejthetetlenül játszott már a 2002-es Gyönyörű mocsokságokban is), Anne Hathaway pedig 2013-ban meg is kapta a trófeát A nyomorultakért, és felsorolni is képtelenség, mi mindenben láthattunk még tőle nagyszerű alakítást.

Nos, ezt a két kiemelkedő színészt sehogy sem találjuk a Karantén melóban, vagy hát kiemelkedni nem látjuk őket. Egyrészt úgy tűnik, senki sem szólt nekik, hogy attól még, hogy egyetlen helyszínen tartózkodnak (legalábbis a játékidő háromnegyedében), nem muszáj teátrálisan játszaniuk, vagy lehet, hogy a valódi karanténhelyzet miatt nem volt lehetőségük összepróbálni, és ezt a bizonytalanságot kompenzálják a színpadiassággal, mindenesetre rossz nézni, amit művelnek – különösen Hathaway bántóan hamis, Ejiofor egyszerűen csak rossz.

És ha még mindez nem lenne elég, az alkotóknak az a remek ötletük támadt, hogy filmjük végére erőszakosan odaférceljenek egy erőltetett fordulatot, egy húszperces heistmovie-torzót, amely ötletet tényleg minden alap nélkül, a hajánál fogva rángattak elő, és se megalapozva, rendesen megindokolva nincs (legalábbis lélektanilag), se megfelelően kidolgozva. Mindennek köszönhetően a Karantén meló olyan hihetetlenül dilettáns lett, amire legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna – pedig most már elég edzettek vagyunk korábban elképzelhetetlen dolgok megélése terén.