Napéjegyenlőség – Túl lassú az eltűntekről szóló dán sorozat, hogy igazán para legyen, pedig…

Ott volt minden elem egy izgalmas és hátborzongató sorozathoz. De a dán Netflix-széria készítői túl kényelmesre vették a figurát, hogy megmagyarázzák 21 érettségiző diák nyomtalan eltűnését.

Egy csapat frissen érettségizett dán diák elindul szerenádozni, ahogy az már arrafelé szokás, egy teherautó platóján, de nem érkeznek meg soha a célállomásra 1999 tavaszán. Hárman maradnak csak közülük, két fiú és egy lány, illetve a sofőr, a többi 21 gyerek eltűnik, soha nem is lesz meg. Nincs se holttest, se nyom, semmi. Az eltűntek között van az ekkor 9 éves Astrid nővére, akit érthető módon alapjáraton is megvisel a dolog, ráadásul hosszú időn át szörnyű látomások gyötrik, nem csoda, hogy meglehetősen labilis lelki állapotú, de az semmi ahhoz képest, ami ezután történik. A már felnőtt Astrid (Danica Curcic) egy vidéki rádióműsort vezet, amikor valaki felhívja, és azt állítja, tudja, hol van a 21 éve eltűnt nővére, mire ő nyomozásba kezd.

Ez a Napéjegyenlőség című dán sorozat alaphelyzete. A széria egy rendkívül sikeres, Equinox 1985 című podcast alapján készült – már nem csak regények, képregények vagy újságcikkek alapján dolgoznak a filmesek -, és sok mindenre emlékeztet már első blikkre is. Például a szintén „eltűnéses” német misztikus sorozatra, a Sötétségre (2017) és az amerikai Fehér éjszakákra (2019), és az utóbbival már kicsit spoilereztünk is, de muszáj, hiszen már a nyomtalan eltűnés résznél gyanús lehetett, hogy itt valamilyen természetfeletti erő is munkálkodik. És ennek ellenére a sorozat meglepő módon elsősorban családi drámaként működik a legjobban. Már csak azért is, mert Astridnak a hozzá legközelebb állókból kell 21 év után valahogy kihúznia az igazságot, gyakran újra és újra visszatérve ugyanarra a pontra, és azért is, mert thrillernek egyszerűen túl lassú, túl komótos.

Ami nyilván tudatos döntés volt a készítők, Soren Balle és Mads Matthiesen részéről, ahogy az is, hogy két szálon, 1999-ben és 2020-ban játszódik a cselekmény. Ami logikus, hiszen hősnőnk a múltat visszahámozva jut előre a jelenben, miközben mi, akik látjuk, mi történt annak idején, adott esetben sokkal többet tudunk, mint ő. Mi előbb tudunk meg egy csomó mindent a titokzatos ceremóniákról, amelyeknek köze van a diákok eltűnéséhez, mint hősnőnk, és nyilván ennek is megvan a maga megfelelő szerepe a sorozat felépítésében, hiszen Astridnak önmagáról is rengeteg mindent kell megtudnia. És ehhez egy olyan színésznő kellett, aki el tudja mindezt vinni a hátán, és a szerb születésű Danica Curcic, akit legutóbb a Lótolvajok (2019) című drámában, illetve a The Mist című sorozatban láthattunk, el tudja mindezt cipelni. Igaz, ő elsősorban drámai színésznő, és ez is gyengíti az akciódúsabb, thrillerbe hajló elemet, pedig lennének izgalmasabb, sőt, kifejezetten ijesztő részek is, csak nehéz kivárni, mire odáig eljutunk.

Ennek ellenére a mindössze hat, egyenként háromnegyed órás epizódból álló sorozat könnyen ledarálható, bár akad olyan részt, aminél viszketni kezd az ember ujja a gyorstekerőn, még akkor is, ha konkrétan már nincs ilyen gomb, csak az egérrel vacakolunk. A Napéjegyenlőség szépen, de nem különösebben látványosan megcsinált széria, ahol a remek főszereplőnő mellé alig-alig tettek hozzá hasonlóan fajsúlyos mellékszereplőket, legfeljebb a diákok egykori tanárát alakító  Alexandre Willaume az, akinek tényleg domináns jelenléte van. Arra azért kíváncsi vagyok, milyen lett volna ez az egész jobban felpörgetve, több és hatásosabb horrorelemmel.

Értékelés: 6/10

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu