Ne féljünk a musicalektől, ha a Netflix sem fél!

A Tick, Tick... Boom! az egyik legismertebb kortárs musicalszerző, a fiatalon elhunyt Jonathan Larson (Rent) musicaljét dolgozza fel Andrew Garfield főszereplésével és rendkívüli képzelőerővel.

Kezdjük egy kis vicces anekdotával, mert a filmipar valósággal ontja ezeket, és ami azt illeti, én is szeretem ezeket. Amikor Lin-Manuel Miranda úgy döntött, hogy megfilmesíti az 1996-ban, mindössze 35 évesen elhunyt, posztumusz Pulitzer-díjjal kitüntetett komponista és drámaíró, Jonathan Larson életét – pontosabban annak Tick, Tick... Boom! című musicaljét -, Andrew Garfieldot szemelte ki Larson szerepére. Azt tudta, hogy Garfield remek színházi színész, akinek már Tony-díja is van, de azt nem tudta, tud-e énekelni. Szerencsére volt egy közös ismerősük, ugyanahhoz a masszőrhöz jártak, így Miranda megkérdezte az illetőt, bizonyos Gregg Miele-t, hogy szerinte Garfield hogyan tud énekelni, mire azt a választ kapta: „Andrew-nak olyan a hangja, mint egy angyalé." Miután a válasszal elégedett Miranda távozott, Miele azonnal felhívta Garfieldot, hogy tud-e egyáltalán énekelni.

Ami azt illeti, Garfield akkor még nem tudott énekelni, de megtanult, igaz, ebben a történetben nem a hangterjedelem, hanem az átélés számít. Jonathan Larsont a Rent szerzőjeként szokás ismerni, míg az őt példaképének tartó Lin-Manuel Mirandát az óriási sikerű Hamilton írójaként és zeneszerzőjeként – vagy ha máshogy nem, a Mary Poppins visszatér (2018) vidám lámpaoltogatójaként - szerette meg a közönség, nyilván rengeteg a közös bennünk, de válasszuk a legegyszerűbbet. A musical műfaját. Amit ma már nem szokás szeretni, de pont ők ketten azok, akik újra népszerűvé tették azzal, hogy a műfaj egy teljesen más, közvetlenebb, hétköznapibb, ugyanakkor érzékenyebb oldalát mutatták be. Ilyen a Tick, Tick... Boom! is, amely pár nappal Larson 30. születésnapja előtt játszódik.

Míg az HBO GO-n nézhető Fosse/Verdon (2019) egy befutott musical szerző(páros) kiégését mutatja be, a Netflix saját gyártású filmjében pont az ellenkezőjét látjuk, a sikerért és főleg elismerésért küzdő fiatalember kétségbeesett harcát - amúgy nagyrészt musical formátumban - , elsősorban önmagával. Larson nappal egy New York-i étkezdében dolgozik kiszolgálóként, esténként pedig musicaljét írja, immár nyolcadik éve, újra és újra átírva a kész anyagot, miközben egyre szenvedi el a kudarcokat és elutasításokat. Napról napra él, alig tudja fizetni a számlákat, miközben barátnője, Susan (Alexandra Shipp) el akarja hagyni, a legjobb barátja, Michael (Robin de Jesus) egy jól fizető állást vállal a reklámszakmában, szintén hátra hagyva közös életüket, miközben az AIDS-járvány is sorra szedi áldozatait a '90-es évek művészvilágában.

Ez nem nagy sztori, mégis drámai az, amit látunk.

 

Drámai, ahogy látjuk, amint valaki, aki az alkotásra tette fel az életét, egyre jobban magára marad szó szerint és átvitt értelemben is a saját kétségeivel, miközben élete legnagyobb lehetősége előtt áll – ő pedig úgy érzi, egyre jobban kifut az időből, és folyamatosan ketyeg az óra (innen a cím is). Egy ilyen történetben pedig mindenki, aki élete során valamiféle kreatív foglalkozással kacérkodott, találhat valamit, ami saját magára is illik, és nem egy tragikus művészi sors alapvonásai vonulnak fel. Csakhogy nem a dráma az igazán megkapó a filmben, hanem a intimitás és az alkotói folyamat ábrázolása, ami itt természetesen egymásba fonódik, hol megható érzékenységgel, hol rendkívüli kreativitással, hol maró gúnnyal – mint amikor Larson egy napra elmegy reklámosnak, ráérezve, hogy tizedannyi képzelőerővel százszor sikeresebb lenne itt, de persze a végén mégsem kér a dologból.

 

Ehhez persze kell Andrew Garfield is, akit szokás a Pókember-filmek alapján azonosítani, pedig ez illik rá a legkevésbé. Garfieldnek sok minden állt eddig is jól – és sok minden egyáltalán nem -, remek volt a Némaság (2016) jezsuita szerzeteseként, és meggyőző volt A fegyvertelen katona (2016) címszerepében is, de valószínűleg ez az eddigi legjobb alakítása. Benne alapjáraton is van valami túlzott intenzitás, ami miatt sokszor kétesélyes, hogy jó vagy rossz lesz az adott műben, Lin-Manuel Miranda azonban tökéletesen tudta használni azt a fajta „telítettséget”, ami rá annyira jellemző. Le is nyűgözi a nézőket, már mindenféle lehetséges díjakról írnak vele kapcsolatban, ami szerintem nem túlzás, mert annyira együtt él a produkcióval, hogy nem tudni, hogy az hozza-e ki belőle a legtöbbet, vagy ő képes azt a legmagasabb pontokra eljuttatni.  

Értékelés: 8/10

Zúzós riffek a SZESSÖNben! A PORT.hu zenés műsorának legújabb vendége Kiss Jenő, aki testépítő körökben ismert, hiszen 1996-ban ő volt a Mr. Universe világbajnoka. Izomzatát nem a szél hordta össze, de most kiderül, mire megy a brutális erő hat vékony fémhúrral szemben.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu