Rossz anyák

A Netflix új szenzációjával, a máris díjak tucatjával elhalmozott Az elveszett lánnyal kapcsolatban Oscar-esélyes színészi alakításokat emlegetnek. Pedig a valódi szenzáció itt igazából a regény, amelyen alapul.

Elena Ferrante olasz írónő művei – akinek személyéről semmit sem lehet tudni, mert titkolja nemcsak valódi személyazonosságát, de még igazi nevét is – a magyar olvasók előtt sem ismeretlenek. S habár leghíresebb könyvei a Nápolyi regények-tetralógia részei (Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik, és aki marad, Az elvesztett gyerek története),

valódi csúcsteljesítményét a nápolyi barátnők több évtizedes barátságának epikusan hömpölygő sztorijával szemben korai lélektani trilógiájának darabjai jelentik.

A Tékozló szeretet és az Amikor elhagytak után (előbbiből L’amore molesto, utóbbiból A magány börtöne címmel készült adaptáció) most született egy feldolgozás a trilógia legjobban sikerült könyve, a Nő a sötétben alapján is, a regény eredeti címével megegyező Az elveszett lány címen, méghozzá a nagyjátékfilmes direktorként ezzel a művel debütáló színésznő, Maggie Gyllenhaal rendezésében, az Oscar-díjas Olivia Colman (A kedvenc, A korona), Jessie Buckley (Csernobil, A befejezésen gondolkodom) és Dakota Johnson (A szürke ötven árnyalata-filmek) főszereplésével.

Forrás: Netflix


Ha Maggie Gyllenhaal látta volna a Ferrante-trilógia darabjai alapján korábban készült filmeket, esetleg jobban értene a dramaturgiához vagy a pszichológiához, tudhatta volna, hogy ezek a könyvek, élükön a Nő a sötétbennel, megfilmesíthetetlenek. Egy-egy hosszú monológról van ugyanis szó, amelyben a középkorú, épp valamilyen nehéz helyzettel megküzdő értelmiségi főhősnő osztja meg az olvasóval tépelődéseit, kételyeit, legbensőbb érzéseit és gondolatait. Habár sztori szinten is történnek bennük dolgok, nem annyira eseménydúsak, hiszen a belső, lelki történések a lényegesek.

Ferrante lélektani trilógiájának világa

apró rezdülésekből, mikrotörténésekből, finom megfigyelésekből, érzékeny, mégis könyörtelen önanalízisekből, a tudat és a psziché mindennapi szenvedéseinek ábrázolásából

áll össze. A tengerparton magányosan, felnőtt lányai nélkül vakációzó ötven körüli nő és a vele kapcsolatba kerülő fiatal, kisgyerekes anya történetére – amiről a Nő a sötétben/Az elveszett lány szól – különösen igaz, hogy olyan pókháló finomságú dolgokból képez törékeny-illékony univerzumot, amelyben még egy tűszúrás is tőrdöfésnek tűnik.

Forrás: Netflix


Ferrante művében nem a sztori a fontos, hanem a leírt mondatok, amelyek képileg megmutathatatlanok – vagy ha meg is mutatják őket, épp a lényegük vész el. Az írónő főhőse olyan kimondhatatlan dolgokat fogalmaz meg, mint például hogy az anyaság hihetetlen teher és nyűg bír lenni, vagy hogy az anyai érzések között az önzés és a viszolygás is kitüntetett helyen szerepel. A Nő a sötétben/Az elveszett lány Ledája szembemegy a hétköznapi elfogadottal, a társadalmilag megszokottal és a konformmal – és nem feltétlenül azzal, amit tesz, hanem azzal, amit gondol.

A filmben viszont nem látjuk a gondolatait.

Másrészt a műnek fontos rétegét képezi az a szofisztikált stílus, amelyen a főhősnő (nem a párbeszédekben, hanem az olvasó számára) megszólal: Leda identitásának lényeges eleme, hogy megszabadult közönséges nápolyi származásától, például az ott beszélt durva dialektustól, és emelkedett, irodalmi olasz nyelven beszél. Mindebből a filmben csak annyi maradt, hogy a nő vélhetően műveltebb és olvasottabb a környezeténél, hiszen egyetemi professzor, és mindenhova könyveket cipel magával.


A film alkotói tehát nem tudják megmutatni a főhősnő gondolatait – amit pedig meg tudnak mutatni, az gyakran semmitmondó és kifejezetten sablonos. Miután Leda a(z adaptációban a görög) tengerparton megismeri a zajos nagycsaládja körében nyaraló vonzó Ninát, magára ismer benne, és ez az érzés rég eltemetett bűntudatot és feszítő elvárásokat hív elő belőle. A két nő között láthatatlan rokonság alakul ki, s miközben az idősebb asszony a fiatalabb vakációs hétköznapjait figyeli,

felidézi magának saját kisgyerekes régmúltját, amikor fuldokolt a kötelességek súlya alatt, és végül nem is bírta tovább a terhet.

Leda kifinomult, megvilágosító erejű gondolatai kispórolásával azonban mindez banális nyavalygásnak tűnik, s a főhősnő bizarr, kicsinyes, a film végső kisszerű tragédiáját okozó cselekedetének motivációit sem feltétlenül lehet érteni. A szavak hiányával az alkotók megpróbáltak abba kapaszkodni, amibe lehet: a történeten végigvonuló narancshámozós szimbolikába – ez viszont oda vezetett, hogy a könyv zseniális zárómondata és feloldozást nem, csak átmeneti megnyugvást hozó végkicsengése helyett egy életidegenül ható és a mű saját belső logikájának is ellentmondó befejezést kreáltak.

Forrás: Netflix


Az elveszett lány zárlata kiválóan példázza, hogy az eredeti regénnyel szemben minden, amit képileg meg lehet mutatni, szükségszerűen harsány – még az amúgy kiváló Olivia Colman játéka is. A fiatal anyát hozó Dakota Johnson pedig a hollófeketére festett hajával hihetetlenül közönséges; holott a könyv lényege éppen az volt, finom eleganciájával, visszafogott viselkedésével mennyire elüt hangos és erőszakos családja durva tagjaitól. Maggie Gyllenhaal alkotása olyan,

mint amikor az általunk megfogalmazott gondolatok a fejünkben még jól hangzanak, kimondva azonban elvesztik az erejüket.

Gyllenhaal filmje így is igényes és imponáló, biztos kezű bemutatkozás, de semmi több – hiszen Elena Ferrante lélektani regénye leírva sokkal jobb, mint megmutatva és képekben elmesélve. Amiből egyenesen következik, hogy aki jót akar magának, a film mellett (vagy akár helyett) sort kerít a Nő a sötétben elolvasására is.

 

Döbrösi Laura a SZESSÖN vendégeként elárulta, hogy karmesternek lenni a világ legmenőbb dolga és azt is, mit jelent noisemakernek lenni, de beszélt a nő zenészekről is.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu