Saját filmje feljavított változatát készítette el Fliegauf Bence

Szokatlan módon a mozikat kikerülve rögtön az HBO GO-n landolt a Dealer, a Womb – Méh és a Csak a szél rendezőjének Berlinben díjazott alkotása, a Rengeteg – Mindenhol látlak, ami egyszerre folytatása és remake-je (afféle javított verziója) korábbi, 2003-as művének, a Rengetegnek.

Fliegauf Bence (korábban Benedek) mindig is a kísérleti és a hagyományos történetmesélő film között járt félúton – illetve, hogy pontosan hol, melyikhez közelebb, azt rendre az adott mű döntötte el. A Pörgés című 2005-ös rövidfilm például (amelyben a Budapest Parádén pörgő bulizókat figyelhetünk 20 percen keresztül) 100 százalékban experimentálisnak tekinthető, de az alkotó egész estés alkotás esetében is belement már kísérletezésbe (lásd: Tejút).

Ehhez képest a Womb – Méh vagy a Csak a szél kifejezetten hagyományos műveknek tekinthetők. Az említett félutat pedig az életműben egyebek mellett a Rengeteg képviseli, amelyben hét történetet láthattunk megelevenedni, de erősen experimentális eszközökkel. A szinte kizárólag amatőr színészekkel megvalósított alkotást sokan ünnepelték hipnotikus erejű, groteszk, posztmodern játékként – csakhogy

keskeny a határ zseniális kísérleti filmes mű és bizarr amatőrfilm között,

így akiket (voltak egy páran) nem szippantott be a Rengeteg világa, azok inkább látták az utóbbinak.


A 2003-as munka folytatásaként készült Rengeteg – Mindenhol látlak koncepciója ugyanaz volt, mint a korábbi filmnek, sőt az alkotó a legtöbb formai megoldást megtartotta, a végeredmény mégis valahogy más lett: befogadhatóság szempontjából nyugodt szívvel kijelenthető, hogy sokkal jobb. Miközben a régi Rengeteg sztorijai a kívülállók számára zaklatott módon előadott zavaros történetkék maradtak, amelyek legtöbbjéről még az sem derült ki pontosan, miről is szólnak (az alkotás Fliegauf saját „dialógusnovellái” alapján született), addig most sokkal egységesebb a forgatókönyv.

Az ezúttal is hét külön történetszeletnek van eleje, közepe, vége, és mindegyik szépen le van kerekítve, sőt

a legtöbb esetben csattanóra épül (amit egy-egy drámai húzással úgy tárnak elénk az alkotók, hogy a szegmensek elején bemutatott flashforwardokból indítanak, és a végén oda kötnek vissza).

S míg az előzményfilmben több alkalommal szándékosan homályban maradtak az ilyeténképp csak félig bemutatott történetek, ezúttal az egy-egy filmnovellára jutó viszonylag szűkös időkeret dacára Fliegauf és alkotótársai, színészei alaposan körbejárták az ábrázolt emberi drámát.


A Rengeteg – Mindenhol látlakban feltárt életdarabkák egytől egyig súlyos fájdalmat vagy traumát térképeznek fel, nem egyszer pedig kifejezetten valamilyen sorstragédiát mutatnak be. Van itt például édesanyja közlekedési balesetben történt halálát szokatlan módon feldolgozó tinilány (az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medvével jutalmazott Kizlinger Lilla alakítása), egy mindhiába gyermeket akaró pár, egy lelkiismeretlen sarlatán által kihasznált rákbetegek hozzátartozói vagy épp az egykori drogfüggő apa sorsdöntő műtétje előtt álló család.

Talán ennyiből is látható, hogy a Rengeteg kiragadott bizarr sztorijaihoz képest ezúttal valóban van tétje a történéseknek. Ugyanúgy emberi tájakon, XXI. századi „emberrengetegben” járunk, de groteszk és súlytalan játékosság helyett jelentéses dolgokat láthatunk. A film univerzumát pedig ezúttal a rendező még jobban magába fordítja, hiszen a 2003-as film több jelenete is szabadtéren játszódott, most azonban kivétel nélkül a négy fal között tapogatóznak (és tapogatják egymást) a hősök.

A klausztrofób hangulat azonban kivételesen nem a járványhelyzetre rímel,

hanem azt szimbolizálja, mennyire egymásba vagyunk zárva (a vallásos anyja által elnyomott kiskamasz fiú sztorijában például a gyerek csak erővel tudja kiszakítani magát a szülő szorításából).

Sodró Eliza a filmben. Forrás: HBO GO


A lekerekített súlyos emberi drámák előadásmódjában viszont Fliegauf tartotta magát a korábban kikísérletezett stílushoz. Azzal, hogy nem használ semmiféle kísérőzenét, vágás helyett ide-oda ugrál a kamera a szereplőkön, és még egy Dogma-filmnél is szűkebb lehetőségekkel él, hiszen a plánhasználatot is minimalizálja (a játékidő jelentős részében közeliket és nagyközeliket láthatunk, arcokról és kezekről), az alkotó látszólag a végletekig lecsökkenti saját opcióit, de paradox módon ezáltal inkább kinyílnak a lehetőségek – elsősorban színészileg.

Mivel semmi másra nem figyelünk, nincs semmiféle elidegenítő effektus, tudunk kizárólag a színészekre koncentrálni – és az új film ebből a szempontból is hatalmas előrelépés a korábbihoz képest. Míg a Rengetegben sok esetben nem működött a szerepre kiválasztott amatőr színész, mivel például nagyon rossz volt a dikciója (ha már itt tartunk, ez például elég erős V-effektként hatott), addig ezúttal a rendező

vagy olyan profi színészeket kért fel, akik tudnak úgy beszélni, hogy az ne kiművelt szavalat legyen (Sodró Eliza, Fancsikai Péter, Gubík Ági, Balla Eszter, Végh Zsolt), vagy már többször bizonyított nem hivatásosokat (Jakab Juli, Víg Mihály), vagy saját korábbi filmjeiben tehetségesnek bizonyuló amatőröket (Keresztes Felícián a Dealerből, Cziffer László a Rengetegből), vagy főiskolai hallgatókat,

lásd Podlovics Laurát és a már említett Kizlinger Lillát. (Kivételt képez az alkotó saját fia, Flieagauf János, akinek ez az első filmje, mégis az egyik legjobb alakítást nyújtja.)

Keresztes Felícián a filmben. Forrás: HBO GO


A Rengeteg – Mindenhol látlak így egyszerre tud dokumentarista módon, sőt szinte már riportszerűen hitelesen és jó értelemben véve profin működni. Lehet, hogy a Rengeteg annak idején (egyeseknek) hipnotikusabb volt, de az új film befogadhatósága, közönségbarátabb megvalósítása miatt

sokkal szélesebb közönséghez juthat el, és hozhat számukra valódi katarzist.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu