Crack, korrupció, konspiráció - Film a legpusztítóbb drogjárványról

A Netflix filmjéből kiderül, hogyan változtatta meg Amerikát a 80-as években a crack kokain.

A 80-as évek elején 300 ezer elítélt volt az amerikai börtönökben, ma kétmillió. Negyven évvel ezelőtt a gumibot volt a járőrök legfőbb fegyvere, ma páncélozott uniformisban, gépfegyverekkel vonulnak fel az amerikai rendőrök. Mindez egyenes következménye annak, hogy a 80-as évek közepén elterjedt egy új drogfajta: a crack. A kokain korábban (és azóta is) a gazdagabb rétegek játékszerének számított, a hetvenes évek végén azonban olyan óriási szállítmányok érkeztek belőle az országba, hogy a fehér por ára közel 80 százalékkal lecsökkent. A dealerek ekkor döntöttek úgy, hogy bővítik a célközönségüket, és a kokaint kristályos formában, jóval olcsóbban kezdték árulni. A cracket a szegényebb néprétegek, köztük a nagyvárosi gettók lakói vitték is, mint a cukrot, ami nem csoda, hiszen sokkal addiktívabb volt a többi kábítószernél. Szemben az általában 45 százalékosra felütött kokainnal, a crack legalább 80 százalékos tisztaságú, a hatása pedig azonnali. Tízperces, mindent elsöprő eufóriát, és instant függőséget okoz.

Stanley Nelson, a veterán dokumentumfilm-rendező a Netflix számára készített Crack – A kokain rögös útjában megpróbálja gazdasági, politikai, társadalmi és persze az egyéni, emberi oldalról is bemutatni, milyen károkat okozott a gyilkos szer, és milyen máig tartó következményei vannak a „crackjárványra” adott rossz válaszoknak. A film többek közt egykori dealereket is megszólaltat, akik elmesélik, hogy a crack számukra olyan volt, mint egy új aranyláz, elképesztő vagyonokat halmoztak fel rekordidő alatt. Hirtelen több millió új kuncsaftjuk lett, köztük olyanok is, akik korábban nem is próbálkoztak más drogokkal. A hatóságokat kezdetben nem izgatta, hogy a nyílt utcán folyik az árusítás, és néha olyan tömegek állnak sorban a drogért a gettókban, hogy szó szerint közlekedési dugók alakulnak ki. A rendőrség és a politika tétlensége miatt a helyi közösségek tüntetésekkel, tiltakozó felvonulásokkal jelezték, hogy elegük van a pokoli helyzetből. A filmben elhangzik az is, hogy volt rá példa, amikor saját szülei jelentették fel a dealerként dolgozó gyereküket.

1986-ra már a nagypolitika ingerküszöbét is átütötte a morális pánikká dagadó krízis, de érdemi lépések helyett az új drogtörvényekkel inkább a drogfogyasztókat kriminalizálták. A first lady, Nancy Reagan drogellenes kampányt indított a „Just Say No” („egyszerűen mondj nemet”) szlogenre építve, minimális eredménnyel. Az álszent látványpolitizálást folytatta a ’89-ben hivatalba lépő idősebb George Bush is, aki a helyzet drámaiságát érzékeltetve, rendkívüli sajtótájékoztatón közölte, hogy egy dealer a Fehér Ház melletti parkban árult drogot. Az már csak a filmből derül ki az említett dealer visszaemlékezéséből, hogy a Kábítószer-ellenes Hivatal egyik ügynöke vette őt rá arra, hogy épp ott adja át a cracket egy tinédzsernek. Az elnök kérésére megrendezett színjátékért tíz év börtön járt – a dealernek. Később Bill Clinton is erőből, a rendőrség további militarizálásával próbálta megoldani a helyzetet, vagyis pont ott folytatta a „drogok elleni háborút”, ahol a republikánus elődei abbahagyták.

A rendező ezeket az összefüggéseket világosan, érhetően és gyors tempóban vezeti le, de a film igazi súlyát a személyes beszámolók adják. A szakértők, újságírók és dealerek mellett egykori junkie-k mesélik el, hogyan hullott darabokra az életük a függőség miatt. A crackjárvány szomorú sajátossága, hogy a nőket talán még jobban érintette, mint a férfiakat, nem csak azért, mert ha a család férfitagjai a drogmámorba menekültek, akkor rájuk hárult minden felelősség, de a nők közt is rengeteg függő volt, ilyenkor pedig szó szerint széthullottak a családok és a közösségek.

A film legmegrázóbb pillanatát egy archív képsoron látjuk: rendőrök hurcolnak el egy teljesen leépült nőt, miközben hat év körüli kisfia sírva könyörög, hogy ne vigyék el az anyukáját.

Az eredeti címben (Crack: Cocaine, Corruption & Conspiracy) a korrupció szerepét is kiemelik, utalva azokra a rendőrökre, akik a crackes aranyláz csúcsán jó pénzért szemet hunytak a gettókban zajló drogügyletek felett. Ennél is izgalmasabbak a crackhez kapcsolódó összeesküvés-elméletek. A filmben is elhangzik, hogy az Amerikában kialakuló kokaintúlkínálat valószínűleg annak köszönhető, hogy az USA kormánya felhatalmazta a CIA-t, hogy támogassák Nicaraguában a marxistának tartott kormány ellenzékét, a kontrákat, akik részben kábítószer-kereskedelemből szerezték a bevételeiket. Az egyik elmélet szerint a CIA szemet hunyt afelett, hogy a kontrák tonnaszámra szállították a drogot Amerikába, a vadabb teória szerint viszont még támogatták is a tevékenységüket, mert tudták, hogy a crackjárvány főként a fekete közösségeket sújtja majd.

Nelson filmje ezen a ponton megúszós módszert választ: bedobja az összeesküvés-elméletet, de nem foglal állást. A crackhasználók kétharmada amúgy fehér volt (ez el is hangzik a filmben), a drog miatt mégis szinte csak feketék kerültek börtönbe, amit nehéz lenne nem a rasszizmussal összefüggésbe hozni. Az egyik szereplő meg is jegyzi, hogy amíg a crackhasználókat kriminalizálták és démonizálták, addig a most zajló, hasonlóan súlyos (és főleg a fehéreket sújtó) ópiátkrízist egészen máshogy kezelik a hatóságok és a média is.   

A Crack – A kokain rögös útja informatív, tanulságos és felkavaró időutazás a 80-as, 90-es évekbe, de egyáltalán nem csak a múltról szól. Olyan oldalát mutatja be Amerikának, amellyel kívülállóként ritkán találkozunk, ezért ha jobban meg akarjuk érteni az ország társadalmi viszonyai és etnikai feszültségeit, akkor nem érdemes kihagynunk.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu