Ellenszenves, unalmas, rossz – Marcella

Ha jót akarsz magadnak, ne nézd meg a Netflix brit krimisorozatát, aminek a napokban jött ki a harmadik évada.

Hans Rosenfeldt tapasztalt szaki a krimisorozatok terén, szép hosszú filmográfiája van, de elég csak annyit mondanunk, hogy ő az egyik alkotója az utóbbi évek egyik legjobbjának, a svád-dán A hídnak (Bron/Broen). Noha az sem volt tökéletes, akadtak gyengébb időszakai, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az Asperger-szindrómás Saga Norén, Länskrim Malmö úgy általában a krimik egyik legjobb figurája, ahogy társai, Martin majd Henrik is remekül megállták a helyüket. A történetek olykor talán nem sikerültek annyira, de a karakterek (csakúgy, mint a mellékszereplők) elvitték a hátukon az egész sorozatot.

Egy ilyen sorozattal a háta mögött meglepő és egyben szomorú, hogy a britekhez átigazolt Rosenfeldt a Marcellával képes volt összehozni egy gagyit.

Mert a Marcella nagyon rossz.

A sorozat azzal kezdődik, hogy a címszereplő férje elköltözik otthonról, mire a nő taxiba ül, elviteti magát a férfi munkahelyéhez, és az épület előtt parkoló autóját üvöltve szétveri. Tökéletesen bemutatja a karaktert, ennél több nem is kell. A család egyébként is el van cseszve: mint hamarosan kiderül, a férj évek óta megcsalja őt, a két gyereket nem is látják, mert azok bentlakásos iskolában tanulnak, ráadásul a nő néhány éve elveszítette újszülött csecsemőjét. Azóta teljesen magába roskadt, időnként emlékezetkiesései vannak, és olyankor általában valami igencsak agresszívet művel: tör, zúz, verekszik, és ki tudja, talán még gyilkol is.

Tragikus történet, de mégsem tudjuk sajnálni, képtelenség szimpatizálni vele, mert Marcella már alapból is egy seggfej. És nem úgy, mint Saga Norén (Länskrim Malmö), hiszen nála egy idő után érezni lehetett, hogy kétségbeesetten vágyik arra, hogy szeretni tudjon, és el lehetett fogadni a különcségeit. Marcella mindenkit gyűlöl. Vannak ugyan emberi kapcsolatai, és a gyerekeihez is foggal-körömmel ragaszkodik, de ez nem tűnik szeretetnek, inkább valami kétségbeeséstől fakadó birtoklási vágynak. 

Önfejűségét, összeférhetetlenségét tekintve akár a női Luther is lehetne, de míg Idris Elba, bármit is csináljon, bármilyen figurát is játsszon, egyszerűen cool, és minden furkósága ellenére alapvetően könnyű a karakterrel rokonszenvezni,  Anna Friel (Halottnak a csók, Land of the Lost) Marcellája egy dühöngő, pattogó, ellenszenves figura, egy igazi istencsapása, aki mindenkit befordít és tönkretesz maga körül. És idővel ugyan kiderül a múltjából egy borzalmas tragédia, de addigra már annyira utálatossá válik, hogy még csak nem is sajnáljuk, képtelenség vele együttérezni.

Talán el tudnánk fogadni ezt a két lábon járó katasztrófát, ha a három évad története élvezhető és izgalmas lenne. De egyik sem az. Akkora lukak tátonganak bennük, hogy csak fogjuk a fejünket, telis-tele a semmiből előrántott marhaságokkal, következetlenségekkel, és úgy általában mindennel, amelyek egy határozottan rossz sztorit jellemeznek. Mindezt tetézi, hogy sok szereplőt vonultatnak fel az évadok, több szálon indulnak el az események, és sokáig azt sem tudni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, hogy aztán egy-egy évad második harmadánál kiderüljön, hogy némelyiket tulajdonképpen simán kihagyhatták volna. Továbbá többször előfordul, hogy egy-egy alapvetően fontos esemény a levegőben lógva marad, és csak egy következő évadban térnek vissza rá. Az sem előny, ha egy sorozatban mindenki ellenszenves. Talán 3-4 kedvelhető szereplő akad a három évadban, de – spoiler – mind meghalnak. 

Az első két szezonban egy-egy sorozatgyilkos után nyomoznak, a legújabb, a harmadik azonban változtat a felálláson: a halottnak hitt Marcella beépített rendőrként tevékenykedik egy nagyhatalmú bűnöző családban, hogy belülről szétrobbantva kicsinálja őket. A történet még az előzőeknél is gyengébb, a fordulatok, a címszereplő jellemfejlődése (már ha van neki olyan egyáltalán) még röhejesebb. Ahogy az is, hogy a befejezés talán belengeti a folytatást, pedig semmi szükség rá, bőven elég volt ennyi ebből a szerencsétlenségből.

És hogy miért néztem végig? A háromszor nyolc résszel miért pazaroltam el egy egész napot az életemből? Talán a Netflix a hibás, hogy már tölti is be az újabb epizódokat, az egér pedig messze van, tíz centi olykor áthidalhatatlan távolság, pláne, ha a néző agya addigra olyan lesz, mint a tűző napon felejtett babfőzelék. Vagy az egész egy paranormális jelenség, az élet egyik megoldatlan rejtélye.

Amikor a Kincs, ami nincsben Terence Hill gyanútlanul talál egy Puffin lekváros üveget, Bud Spencer reflexből odamorrant, hogy "dobod el rögtön!".

Na, a Marcella a sorozatok Puffin lekvárja.