Ma Rainey: A blues nagyasszonya – Chadwick Boseman búcsúszerepe lebilincselő

Megdöbbentő úgy nézni a színész elementáris erejű játékát, hogy tudjuk, itt már nagyon súlyos beteg volt; de a soul születéséről és a fekete történelem egy szeletéről szóló film a saját jogán is megállja a helyét.

Az immár producerként is dolgozó Denzel Washington még 2015-ben jelentett be, hogy a kétszeres Pulitzer-díjas August Wilson tíz műből álló ún. Pittsburg ciklusának minden egyes darabjából filmet szándékozik csinálni, és ezt komolyan is gondolta. Az első darab a Kerítések (2016) volt, amit Washington maga rendezett, és amiért Viola Davis a legjobb női mellékszereplőként az Oscar-díj mellé még egy Golden Globe-ot is kapott. Denzel ezúttal csak producerként tér vissza a folytatásra, a ciklus második darabjában, Ma Rainey: A blues nagyasszonyában, Davis viszont ezúttal fő- és címszereplő. De ki volt az a Ma Rainey?

Gertrude "Ma" Rainey valamikor az 1880-as években született – az évszámra több verzió is van, mert vagy nem tudta pontosan, vagy füllentett, hogy fiatalabbnak higgyék - Gertrude Pridgett néven valahol Georgiában. Már kiskorában templomi kórusban énekelt, tehetségkutatókon vett részt, majd 18 évesen férjhez ment, felvette annak családnevét, és sokáig közösen turnéztak, majd Ma’ szólókarrierbe kezdett. Ő volt az egyik első hivatásos blues énekesnő – később azt is állította, hogy ő találta fel a blues szót is -, és az elsők között volt, akiknek lemeze jelenhetett meg, persze fehér lemezproducerrel, így hatalmas hatása volt a műfajra. Emellett botrányairól is ismert volt, biszexuálisként vagy talán leszbikusként többször került bajba, volt, hogy le is tartóztatták, sokáig együtt élt a műfaj másik nagyjával, Bessie Smith-szel, akit állítólag korábban elrabolt, hogy megtanítsa énekelni.

Szép kis életmű, filmre való, Washington pedig szerzett hozzá rendezőt is George C. Wolfe személyében (Te nem vagy te, Éjjel a parton), és egy másik főszereplőt, Chadwick Bosemant, az egészet pedig a Netflix vette kézbe. És a Ma Rainey: A blues nagyasszonyara nem Washington vagy David miatt fogunk emlékezni, hanem azért, mert az ekkor már évek óta a rákkal küzdő Boseman utolsó filmje, és lehetetlen másként nézni, mert a játékában ott van minden szenvedés, az arcán ott van a fájdalom. Ő a filmben Levee, Ma Rainey kísérőzenekarának kürtöse, egy fiatal, heves természetű, piperkőc srác hatalmas álmokkal. Aki tudja magáról, milyen tehetséges, saját számokat ír, saját zenekarról és fényes karrierről álmodozik, és kicsit lenézi a társait, akik beérik azzal, hogy újra és újra ugyanazokat a számokat adják elő. A másik három, sokat látott veterán zenész viszont őt nem érti, a kötekedését, a hencegését, meggondolatlanságát, igyekeznek jó útra terelni, de szép lassan kiderül, a srácnak minden oka megvan arra, hogy ne fojtsa magába az indulatait.

Eközben Ma Rainey is megérkezik a lepusztult stúdióba a maga sztárallűrjeivel, egy órás késéssel, díszkísérettel, extra igényeivel, azonnal a helyére téve az emberkedő fiatal zenészt, és megindul a lemezfelvétel, de mindig akad valamilyen probléma. A (fehér) menedzser és a (szintén fehér) stúdiófőnök ideges, megy az idő, egyre több a költség, és úgy általában kicsit sok a mindenben hajthatatlan, minden új ötletet csípőből elvető énekesnő, aztán szép lassan kiderül, hogy Ma Rainey-nek is minden oka megvan arra, hogy így viselkedjen, mert csakis így verekedhet ki magának tiszteletet, csak így lehet belőle valaki. És neki sikerült, de nem mindenki ilyen szerencsés, van, aki összeroppan a súly alatt. És igen, a rasszizmusról van szó, és természetesen nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezt teljes egészében megértsük, de itt akkora adagot kapunk belőle, hogy azért bátran képet alkothatunk róla.

Viola Davis pedig most is remek, de a karakter néha úgy is kissé karikatúrának hat a három kiló sminkkel, arany fogakkal, ha tudjuk, hogy az eredeti Ma Rainey pont ilyen volt, vagy még ilyenebb. És ilyen szempontból Chadwick Boseman is túljátssza a szerepét, vagyis túljátszaná, ha nem lenne ez az alapvetően roppant egyszerű történet olyan elementáris erejű – amit visszafogottan nem is lehetne előadni. A zenéért nem mellesleg Branford Marsalis felelt, az August Wilson feldolgozások következő darabja pedig a már készülő The Piano Lesson lesz Barry Jenkins (Holdfény) rendezésében, Denzel fia, John David Washington és Samuel L. Jackson főszereplésével, azt is nagyon várjuk. 

Értékelés: 8/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu