Ritmusszekció – A pocsék kémfilm alatt ott van egy egész jó akciófilm

Blake Lively bosszútörténetének minden egyes eleme visszaköszön más, korábbi filmekből, helyenként a stílussal is gond van, de hősnőnk tényleg mindent belead.

Az amerikai filmek egyik kedvenc fordulata az, amikor az egyszerű állampolgár a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást – vagy azért, mert az illetékes szervek nem elég hatékonyak, vagy azért, mert túlságosan is tombol benne a Bosszúvágy. A közelmúltban is akadt néhány ilyen film, mint az Amerikai bérgyilkos (2017), ahol Dylan O'Brien eredt a terroristák nyomába, miután Michael Keaton jól kiképezte erre, aztán Jennifer Garner állt bosszút családjáért a Peppermint: A bosszú angyalában (2018), és mit tesz isten, a legújabb darab ebben a szériában, az HBO GO-n futó Ritmusszekció pont olyan, mintha ebből a két előbbi munkából gyúrták volna össze. Miről is van szó?

Stephanie Patrick (Blake Lively) egy repülőgép-katasztrófa következtében elveszíti a családját, apját, édesanyját és két testvérét. Teljesen kicsúszik a lába alól a talaj, és három év múlva drogos prostiként látjuk újra, ám megkeresi egy, az ügyben nyomozó újságíró, hogy elmondja, a katasztrófa valójában nem tragikus baleset volt, hanem gondosan kitervelt terrorista merénylet. A férfi magához veszi a lányt, egy új esélyt ad neki, beavatja az ügy részleteibe, amit hősnőnk azzal hálál meg, hogy ha akaratlanul is, de a nyomára vezeti a gyilkosokat, és innen már nem csak gyászol, de vezekel is. Viszont jó érzékkel eljut az újságíró titkos titkosszolgálati kapcsolatához (Jude Law) – akihez a gyilkosok valamiért nem jutnak el -, aki nem csak kiképzője lesz, de egyfajta irányítója, amikor a lány a tettesek nyomába ered.

És innen kicsit bonyolódik a képlet, mert el kell jutnia egy információbrókerhez, aztán egy német terroristához, aki valakinek a kapcsolata, aztán a bombakészítőhöz, aztán a megrendelőhöz és talán még valakihez, de egy ponton elvesztettem a fonalat. Nem azért, mert olyan bonyolult a film, hanem azért, mert olyan nehézkes és akkora bakugrásokkal halad előre. Sok mindennek egyszerűen nincs értelme, sok minden nem klappol, és sok minden stílusában nem illik bele a képbe. Mit akart az újságíró pont a lánytól, és miért csak tőle, és a többi hozzátartozótól miért nem, Stephanie túlságosan gyakori visszaemlékezései a családjáról pedig ijesztően kilógnak a képből: olyanok, mint egy ukrán ruhaöblítő reklám a maga kilágyított, kifakított, puha fényben fürdő textúráival. Szóval sokszor olyan, mintha csak összehordták volna az egészet egy nagy halomba a zsáner általános szabályai mentén, plusz a fent említett filmeket visszanézve, de vannak itt jó pillanatok is.

Maga Blake Lively, vagyis Ryan Reynolds felesége nem kimondottan erős, és az sem áll neki túl jól, hogy a stylistja szemmel láthatóan Luc Besson Nikitáját (1990) használta referenciaként – vagy maga a Mark Burnell regényéből dolgozó rendező, Reed Morano (A szolgálólány meséje) tette ez, ami még rosszabb. Azt viszont nem vehetjük el tőle, hogy teljes erőbedobással dolgozott, olyannyira, hogy el is törte a karját egy olyan jelenetben, ahol Jude Law-t kellett megütnie, majd a forgatás hátralévő, hosszabbik részét törött karral csinálta végig – ugyanakkor az is látszik, hogy Law nagyságrendekkel jobb színész. Bár nem ez az elsődleges profilja, már alkatánál fogva sem, de olyan meggyőzően hozza le a kőkemény kommandós/titkosügynököt, mintha évek óta csak erre a szerepre készült volna, pedig csak felvett egy vastagabb pulcsit. Lively is akkor jó – ami azt illeti, maga a film is -, ha fizikailag kell hozni a karaktert, nem érzelmileg, ha nem maga a sztori számít, hanem az akció és annak intenzitása. Vagyis a pocsék kémfilm alatt ott van egy egész jó, bár kicsit olcsó akciófilm – csak eléggé meg kell kapargatni.

Értékelés: 6/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu