Sajnos csak a felszínt kapargatja a gyerekszínészes doksi

Alex Winter filmjéből, A showbiznisz gyermekeiből kiderül, amit eddig is tudtunk: a gyerekszínészek másként nőnek fel, mint a többi kölök, és nem csak jó történik velük.

Ismerős Alex Winter neve? Hát ő volt a Bill és Ted oltári kalandjaból az a srác, aki nem olyan tehetséges, sikeres és jóképű, mint Keanu Reeves. Winter, aki a Bill és Ted harmadik részében hamarosan visszatér (vagy sem, a fene tudja ma már, amikor minden bemutatót törölnek), nem lett sikeres színészként, de a dokumentumfilmes szakmában nevet szerzett magának, és most olyan témához nyúlt, amire felkapja az ember a fejét – és amiben végső soron ő maga is érintett. Az HBO gyártásában készült A showbiznisz gyermekei a gyerekszínészek életét mutatja be. Vagy legalábbis súrolja a témát.

Rögtön a film elején megismerjük a filmtörténettel szinte egyidős, a forgatás idején százéves Diana Serra Caryt, aki kétévesen lett sztár – és hétévesen már visszavonult. Nem volt szép kislány, inkább jópofa. De a filmjei milliókat hoztak, amiből, bár egy darabig nagyon jól élt, ő maga nem sokat látott. Merthogy a gyerekszínészeket akkoriban kandiscukorral fizették, mondja ő; de ott van a szülei által kisemmizett, nyomorban elhunyt másik korai gyereksztár, Jacky Coogan intő példája is. És ez erős kezdés (pláne az idős korára is rendkívül karizmatikus Caryvel), a folytatás viszont lagymatag, kiforrott koncepció nélküli, inkább amolyan felsorolásféle, mind a szereplőket, mind az érintett témákat illetően.  

Egyrészt megismerünk két, a szakmába most bekerülni igyekvő gyereket az évente 20 ezer Hollywoodba érkező közül (95,5 százalékuknak még egy kis reklámszerepet sem sikerül összehoznia), másrészt mesél az életéről több befutott, és azóta a gyereksztár kategóriából kiöregedett színész. Ott van Henry Thomas, aki Elliott volt az E.T. – A földönkívüliben, Milla Jovovich, Evan Rachel Wood a Tizenháromból, Wil Wheaton az Állj mellém!-ből (a film kapcsán, persze csak érintőlegesen, de előkerül River Phoenix és Corey Feldman is), illetve a szeplős Cameron Boyce a Disney Jessie című sorozatából. És nem mondom azt, hogy semmi érdekeset nem mondanak, de semmi és senki nem fogja össze ezeket az önvallomásokat. Talán kellett volna egy ügyes narrátor...

Többször is van olyan, hogy az egyik szereplő hosszasan ecseteli, milyen áldozatokat vállaltak érte a szülei, majd valamivel később azt mondja, nem számíthatott rájuk, csak hátráltatták.  Persze mindkettő lehet egyszerre igaz, csak senki sem oldja fel nekünk az ellentmondásokat. A szülők nyilván elképesztően fontos szerepét csak felületesen elemzik, ahogy a szexuális ragadozók, a filmszakma más visszásságai, a kiégés, a rossz egészségügyi állapot és ezer más lehetséges téma is csak vázlatosan kerül elő. Igaz, egyszerre mindegyikbe aligha lehetett volna mélyen belemászni, Winter nyilván átfogó képet akart adni, csak a baj, hogy a néző vagy valami megdöbbentő drámát vár, vagy egy nagyon jól kidolgozott kérdésfelvetést.

A showbiznisz gyermekei ettől függetlenül nyilván nem érdemtelen, és önmagában az is izgalmas, ha valaki tényleg megnyílik előttünk. Ketten vannak, akik ezt tényleg megteszik: Henry Thomas és Wil Wheaton, akiken látszik, hogy ez az egész nagyon megtaposta őket, amihez nem is feltétlen kellett bármiféle ártó szándék, csak az egész hordereje, a kisgyerekként átdolgozott évek, a rájuk nehezedő nyomás, a kiútkeresés és sok minden más. Ők tényleg izgalmasak, rajtuk keresztül kapunk valamelyest igaz képet a showbizniszről, míg a már nyilván ezerszer elmondott történeteikkel jövő Jovovich vagy Wood inkább csak érdekes – a vége viszont mégiscsak tartogat egy torokszorító lezárást.

Értékelés: 6/10