Shindisi - Amikor Oroszország megleckéztette Grúziát, két embernek helyén volt a szíve

Valós történeten alapszik a film, a 2008-as orosz-grúz háborút követő fegyverszünet alatt csaltak csapdába az oroszok egy grúz egységet, a túlélőknek pedig a címbéli falu lakói segítettek, az életüket kockáztatva.

Talán a legtöbb olvasó nem is tudja, vagy már nem emlékszik rá, de 2008-ban volt a XXI. század első európai háborúja, amelyet Oroszország és Grúzia vívott, de egyszerűbb, ha azt mondjuk, az oroszok lerohanták Grúziát. A háttér kissé bonyolult, a lényeg viszont egyszerű. Grúzia és a szakadár Dél-Oszétia, illetve Abházia között területi viták voltak, Moszkva pedig az utóbbiak oldalára állt, és amikor az oszétok kiprovokáltak egy fegyveres támadást, az orosz hadsereg rázúdult a grúzokra, de valójában annyi történt, hogy Tbilisziben nyugatbarát kormány került hatalomra, de az ötnapos háborúban meggyőzték őket arról, hogy rossz úton járnak.

A konfliktusról nem született sok film, az oroszok hármat készítettek, született egy amerikai készítésű, nagy neveket felvonultató, de nézhetetlen grúz propagandafilm, az 5 nap háború (2011), és most itt van az HBO GO-n bemutatkozó Shindisi (2019) is, messze a legjobb az összes közül. A nem túl közönségcsalogató cím valójában egy kis falu neve, nem messze a fővárostól, és itt csaltak tőrbe az orosz csapatok egy olyan grúz szakaszt, akikkel korábban már összecsaptak. Már él a fegyverszünet, és a civilekkel együtt a grúz katonák is a frissen megnyitott humanitárius folyosót használják, de a bosszúszomjas helyi orosz parancsok úgy dönt, megbünteti őket. A brutális összecsapást csak néhány grúz éli túl, azok is borzalmas állapotban, a megmaradt falusiak szedik össze, majd bújtatják el őket, óriási kockázatot vállalva.

Egyszerű történetről van szó, mégis kapunk először egy hihetetlenül látványos összecsapást, majd egy rendkívül feszült drámát, és a korábban Németországban is dolgozó rendező, Dito Tsintsadze képes a két műfaj között könnyedén mozogni. A dráma ott kezdődik, hogy az oroszok közeledtére a falu nagy része elmenekül – nem csak az oroszoktól félnek, hanem az oszét szabadcsapatoktól -, és csak ketten maradnak, két régi barát. A helyi alkesz (Dato Bakhtadze) a lányával és egy férfi (Goga Pipinashvili), akinek súlyos beteg a felesége, aki, mármint az asszony, mellesleg oszét, mert elég zavarosak arrafelé a viszonyok. Ők viszik a vásárra a bőrüket, hogy megmentsék a fiatal katonákat, és a végén egy kétségbeesett gesztusra szánják magukat.

Lehetett volna ez a sértett grúzok propagandafilmje, de nem lett az. Tsintsadze világosan megfogalmazza, hogy ami történt, az csak egy ostoba tiszt ostoba és gonosz tette volt, de felmentést sem ad senkinek. És amikor politizál, akkor is okosan, megfelelő arányérzékkel teszi. „Soha nem engedjük le magukat. Mert annyira szeretjük magukat!” – mondja az orosz tiszt egy grúz papnak, amiben csak egy nagyon enyhe cinizmus van, de remekül foglalja össze a régió hatalmi viszonyait. És ez a fajta józanság viszi előre a Shindisit, pedig arrafelé elég gyakori, hogy a józanságot elfelejtik. Bár szokás a konfliktust a „képek nélküli háborúként” emlegetni, mert olyan kevés felvétel és fotó készült róla, a legvégén látunk egy videófelvételt, amit a csapdába csalt igazi katonák egyike készített a mobilján a társairól és saját magáról alig két órával a rajtaütés előtt. Na, az elég kijózanító rész. Nem véletlen, hogy Grúzia a Shindisit nevezte a legjobb nemzetközi film kategóriában az Oscar-díjra.

Értékelés: 8/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu