A Dark második évada felrobbantja az agyad

  • Lakatos István

A Netflix német sorozatának második évada máshogyan jó, mint az első, de hihetetlenül tömény, alaposan megtornáztatja az ember agyát.

2017 decemberében senki sem számított arra, hogy a Netflix bemutatja az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb sorozatát, amit ráadásul németek készítettek. Nem szép dolog az előítéletesség, de kár tagadni, így vagy úgy, mindenki az, így talán még nagyobb öröm volt rácsodálkozni a Dark zsenialitására. Skatulyázni is szeretünk, pedig hülye dolog, de ha mindenáron viszonyítani akarjuk más filmekhez, sorozatokhoz, akkor valahogy így lehetne leírni: a Twin Peaks, a Stranger Things, a Lost és az Az sajátos keveréke egy jó nagy adag Donnie Darkóval. Persze ez nem fedi le a valóságot, mert a Dark valami egészen más, és az, hogy német, csak dob a hangulaton, méghozzá nem is keveset. 

Aki nem látta az első évadot, ne is olvasson tovább, és nem csak az esetleges spoilerek miatt - bár igyekszem kerülni -, hanem azért is, mert egy kukkot sem fog érteni az egészből. Nézze inkább meg, nem fogja megbánni. De aki látta, annak sem árt újranézni, mert hiába ugrunk fél évet az évadzáró eseményei után, az új epizódok olyannyira szervesen összefüggenek a korábbiakkal, mintha csak egy hosszúra nyúlt reklámszünet után folytatódna a történet.

A Dark egy olyan sorozat, ami piszkosul megdolgoztatja a nézőt - nagyon kell figyelni, hogy minden utalás, kacifántos összefüggés a helyére kerüljön. Továbbá óriási erénye a hangulata: miközben nézzük, az iszonyat sunyin a bőrünk alá kúszik, a gyomrunkba költözik, és ott is marad. Nehéz megszabadulni a nyugtalanító érzéstől, de bitangul jól esik.

A második évadban az érzés sajnos elmarad, más válik hangsúlyossá, de ez a nyolc epizód mintha csak egy átvezetés lenne az utolsó, harmadik ciklushoz. Sic mundus creatus est - ez a latin mondat áll a barlang mélyén lévő rejtélyes időalagút vasajtaján. Az idézet Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájából származik - A világot így teremtették -, és egy eddig rejtőzködő titkos társaság révén ez áll a rejtély középpontjában. A történet kap egy vallási jelképekkel erősen teleaggatott, spirituális(nak tűnő) jelleget, ami valamelyest a Lost utolsó évadaira emlékeztet, bár eddig úgy tűnik, hogy azzal ellentétben a Dark írói tudják, mit csinálnak. Sok eddigi kérdésre választ kapunk, de ezek csak újabbakat vetnek fel, méghozzá epizódonként többet - és azt hiszem, ez az egyébként remek második évad legnagyobb hibája. 

Míg eddig az időutazás és annak eredete volt a legnagyobb rejtély, mostanra mondhatni teljesen természetessé válik: a szereplők össze-vissza utazgatnak, több idősíkban egyidejűleg formálják az eseményeket - illetve szeretnék formálni -, különböző életkorú önmagukkal fognak össze, netán keverednek konfliktusba, és az egész mögött egy kozmikus jelentőségű háború áll. Egyelőre nem tudni erről sokat, még azt sem, hogy a szembenálló felek pontosan melyik oldalon is vannak, és indítékaik is eléggé homályosak - mindezek megválaszolása az utolsó évadra marad. 

Vétek lenne többet írni a sztoriról, talán már ennyi is sok. Egy valami biztos: noha a hangulat már nem a régi, és a történetnek ezúttal tulajdonképpen nincsen íve, a Dark színvonala nem esett, egyszerűen csak másmilyen lett. Már az eddigiek sem szűkölködtek az agytornáztató fordulatokban, de a második évad egyenesen egy tömény, nyolc órás mindfuck, hajmeresztő fordulatokkal és egy olyan zárójelenettel, ami után alig várjuk 2020. június 21-ét, az utolsó ciklus kezdetét.